9. fejezet

Éreztem a testemben szétáramló kétségbeesést, miközben jobb kezemet fenntartva a képernyőt bámultam. Már-már úgy tűnt, hogy dermedt állapotomból, semmi nem tud visszahúzni, amíg meg nem hallottam a híradós nő következő mondatát:
- A tűzben mindenki életét vesztette, kivéve a tizennyolc éves Nicolas Toht. Súlyos égési sérülésekkel szállították a kórházba. Senki nem tudja, hogy mi okból gyulladhatott ki a kúria. A rendőrök és a tűzoltók tanácstalanok.
- Te szent ég! - suttogtam magam elé.
- Ella – hallottam bátyám aggódó hangját, valahonnan a közelemből.
Lassan ráemeltem fátyolos tekintetem. Nem bírtam beszélni, alig mozdult a testem. Megbénított a kétségbeesés. Rohanni akartam, futni, hogy láthassam a barátomat, de nem bírtam megmozdulni. A mellkasom feszült, torkomban megjelent a jól ismert gombóc.
Lábaim remegtek, mintha csak azok is maradásra akartak volna bírni. Elmém őrjöngött, hogy térjek magamhoz, hogy azonnal induljak, szívem hevesen kalapált. Nem hallottam semmi mást.

Az idő rohamosan fogyott, ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, ezzel a szorongató kétségbeesés még erősebben tőrt rám. Hangokat hallottam magam körül, mozgásokat láttam, de nem tudtam kivenni őket, amíg valaki elém nem állt.
- Ella! – Aggodalmas, aranysárga szempár szegeződött rám. Vállaim elnehezültek, mikor két kéz érintette azokat. - Gyere, menjünk!
Az egyik kéz átkarolta a vállam, és segített, hogy végre megmozduljak.
Kezdtem magamhoz térni. Látásom, hallásom kitisztult, és már én irányítottam a testem. Ezen felbuzdulva megpróbáltam megszólalni.
- Oda... - suttogtam nagy nehezen, közben bátyámra néztem, aki gyorsan közbevágott.
- Tudom – bólintott, aztán kitárta előttem a bejárati ajtót. - Már indulhatunk is.

Amíg előkészítették a járművet, addig Luce és Danson hol engem figyeltek, hol a részleteket beszélték meg. Sajnos az útra, vagy másfél órát számoltak. Felhívták a kórházat, hogy Nicolas melyik teremben fekszik, mikor tudjuk meglátogatni. Tudtam, hogy bátyám nem mondott el nekem mindent az állapota felől, amitől még jobban kétségbeestem.
Valamilyen szinten megnyugtatott a tudat, hogy életben van, de rettegtem attól a pillanattól, amikor meglátom.
Milyen lesz? Szomorú? Biztosan. Tudok majd vele beszélni? Vagy úgy megégett, hogy a sok fájdalomcsillapítótól alszik? - Nagyon szerettem volna tudni a válaszokat, de sajnos még el sem indultunk.
Türelmetlenül dobbantottam a lábammal a limuzin mellett, ami éppen akkor parkolt le. Bátyám és dadám, egyből rám néztek, aztán egy szó nélkül mindannyian beültünk a kocsiba.

Talán egy tíz perce mehettünk, mikor megszólalt a telefonom, amit kedves bátyám rakott össze nekem. Olyan gyorsan kaptam ki a zsebemből, hogy majdnem kirepült a lehúzott ablakon. Morogtam valamit az orrom alatt, és a kijelzőre néztem. Misako.
- Szia – köszöntem a telefonba.
- Te jó ég! - sikoltott a vonal túlsó felén barátnőm. - Most hallottam a hírt. Már úton vagyunk a kórházba. Te jól vagy, nem esett bajod? Tudsz valamit Nicolasról, vagy a kúriáról? Az anyja jól van?
Hirtelen hadarta el az összes kérdését, amiből alig értettem valamit, de szerencsére, nagy levegőt kellett vennie.
- Várj már! - szóltam rá. - Én sem tudok sokat. Mi is éppen oda tartunk. Én jól vagyok. A többit meg majd a kórházban megbeszéljük.
Nem akartam kimondani a szörnyű igazságot. Tudom, hogy mindenki bennéget, kivéve Nicolast. Meghalt mindenki. A cselédek, az édesanyja. Vajon ő tudja?
- Figyelj, Ella – mondta kicsit halkabban, de feszülten Misako. - Te is tudod, hogy mi történt az apjával? Nem lehet...
- Nem – vágtam rá azonnal. Túl heves voltam, mert most Luce és Danson is kérdőn nézett rám. - Tudom, hogy mi történt vele, de biztosan van erre valami más magyarázat. Kigyulladt a kúria. Ennyi. Lehet, hogy csak valamelyik biztosíték, vagy ilyesmi okozta a tüzet.
- Ha te mondod... - sóhajtotta Misako. - Hamarosan találkozunk. Szia! - kinyomta a telefont.
Ölembe ejtettem a készüléket, és kibámultam az ablakon.

Igen, én is gondoltam rá, hogy ez talán az átok miatt van, de nem akartam elhinni. Hihetetlen, hogy valaki az iskolából, ártatlan embereket öljön. Mi értelme lenne annak, hogy Nicolast életben hagyja, de mindenki mást, akik nem is sejtettek semmit, megöljön. Túl sok lenne figyelmeztetésnek. Ennyi erővel barátommal is végezhetett volna, hacsak...
Hirtelen hideg borzongás futott végig a gerincemen, szemeim elkerekedtek és levettem tekintetem a tájról.
Nekem szólna a figyelmeztetés? Ha tovább kutatok, akkor valószínűleg nem csak nekem lesz végem, hanem a családomnak is?
Ránéztem Luce-ra, aki aggodalmasa nézett vissza rám. Aztán Dansonra. Mobilját nyomkodta bőszen, de néha-néha felpillantott.
Mit tennék, ha ők már nem lennének? Mihez kezdenék a tudattal, hogy miattam haltak meg? Az én átkozott kíváncsiságom miatt? Abba kell hagynunk a kutatást. Muszáj. Ez már nem játék.

Semmi mást nem csináltam az út hátralevő részén, csak az ujjaimat tördeltem és a számat harapdáltam. Iszonyatosan féltem az egyre közelgő találkozástól, mégis aggodalmam inkább egyre jobban siettetett. Nem akartam gondolkozni, mert egyfolytában az az átkozott átok járt a fejemben. Viaskodtam önmagammal. Egyik felem azt súgta, hogy ne hagyjam abba, folytassam a kutatást. A másik, hogy igenis, be kell fejeznem, különben nem lesz jó vége a dolognak. Barátom, már így is elveszített mindent emiatt, én nem szeretném ugyan ezt átélni.

Egész testemben remegtem és szívem úgy kalapált, hogy azt hittem mindjárt kiugrik mellkasomból, mikor végre leparkoltunk a kórház előtt. Gyorsan kuszáltunk a járműből, aztán elindultunk befelé.
- Kész vagy? - nézett rám bátyám, mikor megálltunk a bejáratnál. Válaszolni nem tudtam, ezért csak bólintottam.

Odabenn hatalmas volt a nyüzsgés. Látogatók, ápolók, orvosok sürögtek. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen az intenzív osztályra küldtek minket. Esélyünk sem volt megkérdezni, hogy merre találjuk barátomat, ezért magánakcióba kezdtem. Amint alkalmam nyílt, eltűntem Dansonék mellől, hogy megkeressem Nicolast.
Ahogy haladtam a folyosón, fülem zúgni kezdett, mellkasom feszült és remegésem még erősebb lett. Mindenféleképpen látni akartam, megtudni, hogy van, de mellette féltem is. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Szörnyű képek jelentek meg előttem, amiktől még szédülni is kezdtem. Éreztem, hogy arcomból eltűnik az összes vér. Megtorpantam a folyosó közepén, viaskodva a hányingerrel és a szédüléssel.
Látni akarom! - üvöltöttem magamban. - Akkor mégis mire várok? Miért félek? Ő a barátom, akinek most szüksége van rám. Mennem kell!
De nem tudtam...
- Segíthetek? - szólt egy orvos, aki abban a pillanatban lépett ki az egyik szobából. - Keres valakit?
Hirtelen nem találtam a hangom, csak bólintani tudtam. Párszor megköszörültem a torkom, hogy végre visszatérjen a hangom.
- Nicolas Thot szobáját keresem – nyögtem nagy nehezen. - A barátja vagyok.
- Éppen tőle jövök – bökött a mögötte lévő ajtóra. - Nyugodtan bemehetsz. - Egy szelíd mosolyt küldött felém és biztatóan a vállamra tette a kezét. - Örülne egy ismerős hangnak.
- Hogy van? - néztem szinte könyörögve az orvosra. Tudnom kellett, hogy mire számítsak, ha belépek azon az ajtón.
A férfi levette rólam a tekintetét és egy nagyot sóhajtott. Nekem azon nyomban elszorult a szívem.
- Kómában van – mondta. - Két órája kómába esett, azóta sem tért magához. Az állapota még mindig kritikus. Nem tudunk semmit sem biztosra. Bízzunk a legjobbakban.
Nem várta meg a reakciómat, csak kikerült, és már el is tűnt.
Éreztem, hogy a gombóc a torkomban még nagyobb lett, szemeimben könnyek gyűltek. Egy pillanatot sem haboztam. Nagy erővel kitártam az ajtót és beléptem a szobába.
Azonnal patakokban kezdtek el folyni a könnyeim, amint megláttam azt a rengeteg gépet, csövet és azok közt ott feküdni Nicolast.
Szám elé kaptam a kezem, mikor egy fájdalmas nyögés csúszott ki rajtam. Remegő lábbakkal közelítettem meg az ágyat.
Arca jobb fele be volt kötve, takarója a mellkasáig felhúzva, csak kezei látszódtak, amik szintén végig be voltak kötve. Infúzió lógott ki a karjából, ahogy szájából is cső vezetett ki. A szívmonitor idegesítő pittyegése még elkeseredettebbé tett. Szörnyű volt így látnom. Nem láthattam zöld szemeit, ahogy mosolyát sem. Nem volt ugyan az az ember mint eddig.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg Nicolas fekszik itt az ágyon mozdulatlanul, sebesülten, miközben a halállal verseng.
Akaratlanul is, de egyik remegő kezem megindult, hogy megfogjam az övét. Alig mertem megérinteni, mert attól féltem, hogy talán fájdalmat okozhatok neki. Testem megdermedt, mikor megérintettem hideg ujjait.
- Hallasz engem? - nyögtem a sírással küszködve. - Hallod amit mondok? - Válasz persze nem érkezett, csak a szívmonitor tudatta, hogy még él, amitől elszorult a torkom, és még inkább sírni kezdtem. Fejemet ráhajtottam az ágy szélére, úgy sírtam. - Annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen. Kérlek, térj magadhoz!
Könnyeim záporoztak egyenesen a takaróra, hangom betöltötte az egész szobát.
- Miért kellett neked mindent tudni? Miért akartad mindenáron megölni magad? - Egy nagy levegőt vettem, felemeltem a fejem, hogy arcára nézhessek. Óvatosan megérintettem azt a részt, ahol be volt kötve. Forró volt.
- Annyira sajnálom – suttogtam két szipogás között. - Ha tudtam volna, akkor nem feledkezem meg a telefonról, előbb beszélhettünk volna. Ha nem lennék ilyen átkozottul kíváncsi, akkor nemet mondhattam volna neked ott a teremben. Még téged is lebeszéltelek volna. - Vártam egy kicsit. Lazán megszorítottam a kezét, de semmilyen életjelet nem mutatott. - Nem jó ez így. Szólalj meg, kérlek! Vágd a fejemhez, hogy egy ostoba liba vagyok, amiért csak úgy cserben hagytalak, vagy próbáld meg elhitetni velem az ellenkezőjét!
Választ már megint nem kaptam. Az arca mozdulatlan volt, mellkasa, csak nagyon lassan emelkedett és süllyedt. Szívszorongató látvány volt. Fájdalmas, félelmetes.
Nem lett volna szabad, de csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha többet nem tér magához, ha nem beszélhetek vele, ha nem láthatom ismét zöld szemeit, ha nem hallhatom hangját, nevetését.
Eszembe jutott az iskolában megejtett beszélgetésünk. Ahogyan a jövőjéről beszélt.

Mindez veszni látszik? Az, amit olyan lelkesen mesélt? Az egyetem, hogy másokon segít? Meg akar fizetni az apjának, amiért elfordult tőle. Nem mehet el!

Letöröltem arcomról a könnyeimet, majd közelebb hajoltam az arcához.
- Nem tudom, hogy hallasz, vagy sem, de emlékezned kell! - suttogtam. - Emlékezz az apádra. Még tartozol neki. Nem mehetsz el fizetség nélkül!

A szoba sarkából odahúztam egy széket, megragadtam a kezét, fejemet ismét az ágyra hajtottam és vártam. Az egész szoba csendes volt, csak a gépek hangjai hallatszottak.
Utáltam ezt a környezetet. A hangokat, a szagokat, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb gondom.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amíg ott ücsörögtem csendben, de feltűnt, hogy sehol sincs Danson és Luce.
Még vetettem egy utolsó pillantást Nicolasra, aztán felálltam, és kimentem a szobából. Már megnyugodtam valamennyire. Könnyeim nem folytak, szívem heves dübörgése alább hagyott, szédülésem és hányingerem is elmúlt.
Észre sem vettem, mikor értem vissza a recepcióhoz. Azon nyomban valaki belekapaszkodott a nyakamba, hogy szoros ölelésbe zárjon.
- Misako? - nyögtem, miután végre elengedett. Eltolt magától, és tetőtől talpig végignézett rajtam. Kétszer.
- Látom, te jól vagy – sóhajtott megkönnyebbülve. - Tőle jöttél? Jól van? Elmondta, hogy mi történt? Te sírtál?
- Tényleg vehetnél már egy kis levegőt – mondtam kissé ingerülten. Nem akaródzott beszélnem, de muszáj volt felkészítenem őt. Még bátyám és Luce is csatlakozott, nem is beszélve még két idegenről. Biztos voltam benne, hogy Misako szülei. Le sem tagadhatta volna.
- Te lennél Ella? - kérdezte tőlem a férfi, egy kedves mosollyal. - Misako nagyon sokat mesélt rólad. Én Anzai Yasuda vagyok, ő meg a feleségem Eien.
Én is megpróbálkoztam valami mosolyfélével. Miután kezet ráztunk, egy nagyot sóhajtottam, hogy végre elmondjam mi is a helyzet.
- Annyit tudok én is, hogy tűz ütött ki náluk – mondtam, és végignéztem a társaságon. - Sajnos, mindenki meghalt. - Muszáj volt itt megállnom, mert Eien szörnyülködve nyögött, Misako meg döbbenten meredt rám. Hangom elcsuklott. Megint vettem egy nagy levegőt, és nyeltem, hogy legyűrjem a gombócot a torkomban. Szememet csípni kezdték a könnyek, de nem engedtem ki őket. - Nicolas volt az egyetlen, aki megmenekült. Súlyosan megégett a teste. - Ismét megálltam. Gyorsan kitöröltem a szememből a könnyeket, aztán folytattam. - Két órája kómába esett. Az állapota kritikus, és még az orvosok sem tudják megmondani, hogy magához tér e még.
- Te jó ég! - nyögte barátnőm, miközben próbálta visszatartani könnyeit. - Látni akarom!
Azonnal ellenkezni akartam, de hamar beláttam, hogy nem tehetem. Neki is ugyan annyi joga volt, hogy ott üljön mellette, beszéljen hozzá, aggódjon, mint nekem. Meg akartam kímélni a látványtól, ami a szobában várja, de mégsem tettem.

Amint Misako és szülei eltűntek a folyosón, egy nagy sóhaj kíséretében felnéztem Lucera és Dansonra. Mondani akartam valami, azért, hogy ne nézzenek rám ilyen búskomor tekintettel, de nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. A gombóc még mindig feszítette nyelőcsövemet, amitől egy hang sem jött ki a számon.

- Minden rendben? - kérdezte Luce, ahogy kezét vállamra tette. - Ha gondolod...
Eddig tudtam figyelni. Egy nagyon is ismerős arcot láttam meg mögöttük. Ében tekintete engem vizsgált, aztán hirtelen elfordult és eltűnt.
Mit keres itt? - kérdeztem magamban.
A döbbenet gyorsan tovaszállt belőlem, helyette kíváncsiság, harag és mérhetetlen gyűlölet forrt bennem. Ismét előtérbe kerültek azok a furcsa, megmagyarázhatatlan érzések, amiket nem tartottam sajátomnak.
Leráztam magamról Luce kezét, és egy szó nélkül otthagytam döbbent dadusom és bátyám, csakhogy Lionel után menjek.
Tudni akartam, hogy miért van itt, hogy miért van bekötve a keze, hogy most miért érzek ilyen leküzdhetetlen vágyat, hogy azonnal megöljem.
Nem láttam, hogy merre ment, de a testem magától indult meg egy irányba. Nem én irányítottam, és ettől megrémültem.

Félelmem, csak akkor lett nagyobb, mikor megláttam a keresett személyt, amint kilép a főbejáraton. Testem, azonnal nekiiramodott, hogy minél hamarabb elkaphassa. Nem kiáltottam a nevét, nem figyelmeztettem, hogy érkezem, csak mint egy bika, rohantam fejvesztve utána, gyűlölettel és ölési vággyal tombolva.
Mit csinálok? - kiáltottam fel. - Én nem akarom bántani! Nem lennék rá képes! - láttam, hogy valami megcsillan a kezemben. - Hogy kerül hozzám? Mit akarok tenni?

Alig pár méterre Lioneltől, a testem elemelkedett a földtől, a jobb kezem a magasba lendült, amiben a szikét szorongattam.
Neeeee! - sikoltottam magamba, mikor lecsaptam Lionelre.