8. fejezet

Mint mikor egy tüzes vasat nyomnának a bőrödre, olyan volt őt csókolni. Nem éppen a rossz értelemben. Az a tűz és a forróság emlékeztetett a vasra, az égető érzés, pedig a mellkasomban cikázott. Fájt, elviselhetetlenül fájt, de nem bírtam elengedni. Nem tudtam rávenni a testem, hogy engedelmeskedjen. Vágytam minden egyes porcikájára. Minden érintésére.
Olyan volt, mint mikor újra meghallgatsz egy nagyon régi számot, amit annak idején szerettél, de elfeledkeztél róla az idő folyamán. Mikor újra meghallod, érzel valami furcsa megkönnyebbülést, valami boldogságfélét, még ha így is boldog vagy.
Én is pont ezt éreztem, mikor megcsókoltam Lionelt. Háttérbe szorítva a fájdalmat, a vágyat, éreztem, hogy boldog vagyok. Mintha egy nagyon régi álmom vált volna valóra. Nem akartam, hogy vége legyen, nem akartam, hogy elhúzódjon tőlem, hogy megvetéssel nézzen rám.

Átkaroltam a nyakát és még jobban magamhoz szorítottam, de amire nem számítottam, az az volt, mikor ugyan olyan hévvel válaszolt csókomra.
Szinte faltuk egymás ajkait, mint két éhező ember, akik csak erre a pillanatra vártak, már nagyon-nagyon hosszú ideje.

Lionel elkapta a derekam, majd éreztem egy rántást, végül a hátam nekiütközött a falnak. Egy pillanatra sem engedtük el egymást. Dacolva a fájdalommal, hevesen, akaratosan csókoltam, mint aki nem kapna eleget. Többet akartam.
Elhomályosult elmém egy pillanat alatt kapcsolt, mikor két tenyeremmel körbefogtam a nyakát. Kipattantak szemeim, megragadtam vállát és egy nagyot taszítottam rajta, olyan erővel, hogy majdnem hátra esett.
Zihálva, kezemet mellkasomra szorítva, hátamat a falnak vetve néztem Lionelre, aki szintén zihált, sötét szemei pedig értetlenül meredtek rám.
- Mi volt ez? - nyelt egy nagyot, miközben próbálta légzését visszaállítani. Hangja nem volt bántó, sem lesújtó, csak követelőző.
- Mintha én azt tudnám – nyögtem nehézkesen.
Rémült voltam. A mellkasom sajgott, az ajkaim bizseregtek visszavárva a másikat, egész testem remegett. Féltem magamtól. Tudtam, miért szakítottam meg a csókot, de nem akartam elhinni. Képtelen voltam felfogni, hogy miközben ilyen hevesen csókoltuk egymást, ki akartam használni Lionel figyelmetlenségét. Meg akartam ölni. Egyszerűen meg akartam fojtani. De miért?

Még mindig velem szemben állt, értetlenül meredt rám, de heves légzése, valamivel csillapodott.
- Miért csináltad ezt? - förmedt rám, mire én összerezzentem. Végre kiszabadultam gondolataimból. - Miért támadtál le, csak úgy? - tett felém egy lépést.

Egy szót sem tudtam kinyögni, csak ráztam a fejem, mint valami idióta. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb.
- Én... nem... - dadogtam. Kerestem a legjobb szót, amit ki tudok mondani, de annyi minden kavargott elmémben, hogy egyáltalán nem jutott eszembe semmi.
- Mit nem? - Lionel már tajtékzott. - Miért támadtál le? - még egy lépést tette felém.

Torkomat szorította a gombóc. Legszívesebben sírtam volna, mint egy kislány, csak azért, hogy végre befejezze ezt az üvöltözést, hogy hagyjon gondolkodni, hogy rájöhessek mi történik velem. De nem tette. Erélyesen dobolt az egyik lábával a kövön.
- Ha ez valami rossz vicc akart lenni, akkor szólok, hogy nem vagyok egy humoros ember. - Üvöltött róla az idegesség.
Még egyet lépett felém. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon.
Sötét szemei szikrákat hányva kutatták az enyémeket, aminek köszönhetően nem tudtam fenntartani a szemkontaktust. Lehajtottam a fejem.
Parfümjének az illata elbódított, legyengített. Tudtam, csak egy érintés és ismét elveszek a vágy keltette mámorban.

- Rám nézz! - sziszegte fogai közt. Nem reagáltam. Néztem remegő kezeimet, próbáltam csillapítani mellkasom sajgását és minden erőmmel azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.
Láttam ahogy az egyik keze megindul felém. Riadtan, mint a macskák, egy szempillantás alatt félreugrottam, hogy elkerüljem az érintését.

- Ezt ne! – mutattam a kezére.
- Mi van? - nézett le ő is a kezére értetlenül, de még mindig feszülten. - Mit ne? - nézett vissza rám.
- Ne... - egy nagyot nyeltem, hogy visszatartsam könnyeimet. - Ne érj hozzám! - Nem parancs volt, hanem egy iszonyatosan fájdalmas kérés. Minden egyes porcikám arra várt, hogy végre megérintsen, hogy ismét csókoljon.
- Most már tényleg nem értelek – rázta a fejét, de már kicsit higgadtabb volt. - Mi van veled?

Talán ez volt a varázsszó. Ahogy kimondta ezeket a szavakat Lionel, dőlni kezdett belőlem minden.
- Hogy mi van velem? - fakadtam ki. - Én is szeretném tudni. Kezdek beleőrülni ebbe a dologba. Soha, de soha nem akartam én ezt. Fáradt vagyok, belefáradtam ebbe az egész titokzatos micsodába. - Lionel döbbenten bámult. - Kezdve a bátyáddal, Nicolásszon át, befejezve veled. Miért vannak ezek? Nem tudom mi történik velem, de már rettegek magamtól. - Elindultak arcomon a könnyek. Már meg sem próbáltam megfékezni őket. - Félek, hogy talán tényleg megőrültem. Már nem vagyok a magam ura.
Könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon. Zokogtam, mint egy elveszett kislány. Úgy is éreztem magam. Elvesztem a sok furcsa érzés, képek és rejtélyek közt.
- Én nem akarok mást, csak nyugalmat – sírtam. Remegő lábaim felmondták a szolgálatot és ott az előcsarnokban, nem foglalkozva semmivel leroskadtam. Éreztem a kövek hideg érintését a lábaimon, de nem foglalkoztam vele. - Vissza akarom kapni a régi életemet, ahol nem kell rettegnem, nem kavarognak furcsa dolgok a fejemben, ahol én magam vagyok.

- Ella, én... - Lionel hangja, már nem volt ideges, inkább sajnálkozó.
- Ne – szóltam közbe hirtelen. - Nem akarok hallani semmit. Inkább hagyj békén.
- De hát...
- Lionel – Könyörögve ejtettem ki a nevét, ami hatásos volt, mert teste megfeszült és szemei elkerekedtek.

- Ella? - egy harmadik személy csatlakozott hozzánk, aki teljes döbbenettel mért végig minket.
Hirtelen odakaptam a tekintetem. Mikor Nicolas meglátta vörös, könnyektől csillogó arcom, eldurrant benne valami.
Dühösen meredt Lionelre, aki sziklaszilárdan tartotta a szemkontaktust.
- Ezt te művelted vele? - sziszegte elborult aggyal a szemüveges és megindult felé.
- Semmi közöd hozzá! - morogta Lionel és ő is megindult.

Tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, ezért gyorsan felpattantam, beálltam közéjük és Nicolas vállára raktam a kezem.
- Elég! - szóltam rá. - Ne kezdjetek el verekedni, mert nálam eltört a mécses! Az Isten szerelmére, hiszen lány vagyok! Bármikor előfordulhat.
Mintha a falnak beszélnék. Úgy meredtek egymásra a vállam felett, mint akik azt hiszik, hogy szemmel is lehet verekedni.
Meguntam a dolgot. Megfogtam Nicolas arcát és magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen. Kedvesen elmosolyodtam, majd nyugodtan megszólaltam.
- Nem az ő hibája volt. Nem miatta sírtam. - Döbbenten nézett rám. - Most már jobban vagyok.
Vártam valami válaszra, addig nem engedtem el. Végig a szemeimet fürkészte. Nem is akartam, hogy máshová nézzen. Főleg nem Lionelre.
Végül csak bólintott. Láttam szemében a kétkedést, de végül beadta a derekát. Elengedtem, majd Lionelhez fordultam.
Egy szót sem szóltam, csak néztük egymást. Olyan volt mint egy búcsú. Mintha búcsút intenénk egymásnak és mindannak, ami eddig közöttünk volt, hiszen mindketten tudtuk az igazságot. Ez után semmi nem marad, ami összeköthetne minket. Mint anno a gyűlölködés és szidások, most ez a furcsa barátság is eltűnik köztünk. Nem leszünk már barátok, csak két ismeretlen, akik mindig őrizni fognak a másikból valamit.

Még mielőtt újra elindulhattak volna könnyeim, megfordultam, elkaptam Nicolas kezét és vissza se nézve, otthagytam Lionelt.

Dacolva könnyeimmel, rendületlenül haladtam előre. Minden erőmet bele kellett fektetnem, hogy ne forduljak vissza. Ha megteszem, soha nem leszek képes ismét hátat fordítani neki. Tudtam, hogy ez a helyes. Éreztem a lelkem legmélyén, hogy ezt kell tennem. Nem engedhetek a csábításnak. Erősnek kell lennem. Félre kell hajítanom minden olyan dolgot, ami egy kicsit is emlékeztet rá.
Egy fájdalmas, mégis könnyed mosoly terült el arcomon, mikor rájöttem, hogy mindez mennyire szerelmesen hangzott.

- Biztos minden rendben? - nézett rám Nicolas.
- Persze – bólintottam, még mindig mosolyogva. - Miért?
- Mert úgy szorítod a kezem, hogy már nem érzem az ujjaimat és még mosolyogsz is – motyogta és felmutatta összezáródott ujjaim között ujjait. - Vagy csak élvezed, hogy fájdalmat okozol? - A végére már mosolygott.
- Jaj bocsi – gyorsan elengedtem. - Magamon mosolyogtam.

Egyenesen a könyvtárba mentünk, hogy végre megbeszélhessük a fejleményeket.
Leültünk a szokásos helyünkre, a legeldugottabb asztalhoz, pont az egyik nagy ablak mellé, ahol a legjobb kilátás nyílt a temetőre és az erdőre.
Csendben bámultunk kifelé, mind a magunk gondolataiba merülve. Nekem azon járta az eszem, hogy itt láttam másodszor azt a farkast, aki valószínűleg egy ember lehet az iskolából.
Beleborzongtam az elképzelésbe. Ha tényleg igaz, hogy azok a farkasok, akiket ott láttam az udvaron, emberfarkasok, akkor az a vörös bundás is ide jár az iskolába. Bárki lehetett. Vagy egy diák, vagy tanár, vagy bármelyik itt dolgozó egyén. Hihetetlen, hogy talán minden nap elsétálok mellette, de nem tudom, hogy ki lehet az. Ő biztosan ismer, hiszen múltkor is megmentett, mielőtt agyon ütött volna az az ág. De vajon ki lehet az?

- Ella – Nicolas megköszörülte a torkát és rám nézett. Mikor én is rá figyeltem, egy nagyot sóhajtott. - Te és Lionel... - elég szégyenlősen, kissé dühödten kezdett bele, de gyorsan leintettem.
- Lionel és én csak barátok... voltunk – fejeztem be egy kis szünet után. Ismét megéreztem a torkomban az ismeretlen gombóc feszítését, ezért inkább leszereltem Nicolast az újabb kérdezgetés előtt. - Nem akarok erről beszélni.
- Rendben – sóhajtott megkönnyebbülten, mintha egy nagy tehertől szabadult volna meg. - Akkor meséld el, amit elkezdtél, még dél előtt.
Hangja visszanyerte a normális tónust és arca is vidámabb lett.
Elmosolyodtam és mesélni kezdtem.
Elmondtam neki, mindent onnantól, hogy kiültem a párkányra, odáig, hogy visszamentem a szobámba a kabátomért, de inkább úgy fejeztem be, hogy aludni tértem. Nem akartam beszámolni neki a Lionellel való találkámról.
- Csak úgy otthagytad őket? - kérdezte elképedve barátom, mint aki nem hisz a fülének. - Még képet sem csináltál?
- Mikor eltűntek, akkor mentem el lefeküdni és nem, nem csináltam képet, mert az időjárás nem volt éppen a legjobb. - mondtam kicsit fásultan. Tényleg jó lett volna képet készíteni róluk.
- Hát jó, ez megbocsájtható – vonta meg a vállát, közben úgy mosolygott mint aki csokit kapott.
- Még szép, hogy az – bólintottam.
Még elmondtam neki, hogyan is néztek ki, mit csináltak, mert Nicolas mindenre kíváncsi volt. Ha tudtam volna, talán még a szőrük hosszúságát is megkérdezte volna.

- Mi lesz utána? - kérdeztem, mikor hosszabb szünet állt be a beszélgetésbe.
- Mi után? - kérdezett vissza, de nem nézett rám, hanem az erdőt csodálta, amit most a sötétség vont körbe.
- Ha befejezzük – válaszoltam és én is kibámultam. - Ha már befejeztük ezt az egész nyomozást, rájövünk mindenre, ha nem nyírnak ki addig.
- Nem tudom – sóhajtott. - Ezen még nem gondolkoztam. Talán befejezzük a sulit, majd bekerülünk egy jó egyetemre. Éljük az életünket.
Az ablak visszatükröződésében ránéztem arcára. Zöld szemei csillogtak a lámpa fényénél, de nem tudtam kivenni belőlük semmit. Szemüvege lecsúszott orra hegyére, de látszólag nem zavarta. Csak az erdőt nézte.
- Te meg tudnád ezt tenni? - Kérdőn nézett rám az ablakon. - Folytatni tudnád az életedet úgy, hogy egy olyan nagy titoknak vagy birtokosa, amivel minden egyes tudóst, professzort, vagy akár bármely másik embert lenyűgözhetnél? - Visszavezettem tekintetemet az erdőre. - El tudnál viselni egy ekkora titkot?
- Igen – válaszolt szilárdan, mire megint ránéztem. - Apám nem bírta megtartani ezeket a titkokat, ezért is tartották őrültnek. - Szemei csillogása kissé alábbhagyott. - Utolsó éveiben, mindent elvesztett. Anyát, engem a barátait és még a józan eszét is. Nem maradt semmije. Én nem akarom így végezni. - Megint egy nagyot sóhajtott, visszatolta a szemüvegét, majd messzire révedő tekintettel folytatta. - Tudod, ha elvégzem a sulit, egyetemre szeretnék menni. Az orvosira, hogy segíthessek olyan embereknek, mint amilyen az apám is volt. Talán ezzel elnyerhetem a bocsánatát, amiért úgy mint a többiek én is elfordultam tőle, pedig csak az igazat mondta. - Akaratlanul is megindult a kezem, hogy aztán megfogjam az övét, ami az asztalon hevert. Meg sem rezdült érintésemre, csak egy kicsit megszorította. - Szeretnék majd családot is.  - elmosolyodott. - Kedves és szerető feleséget, gyerekeket, akiknek majd mesélhetek minderről, ami most történik. - mosolya még szélesebb lett és tekintete ismét csillogott, de most erősebben. Nekem is mosolyra húzódott a szám, ahogy elképzeltem Nicolas apukát, egy csomó gyerekkel maga körül, és mesél a farkasokról. - Persze csak mesének szánnám. Pont úgy ahogy apa tette még régen, mikor még nagyon kicsi voltam. - Csodálattal néztem végig Nicolas arcán végbemenő érzelmeket, amióta mesélt. Élkepesztően erős fiú volt, aki nem hagyta, hogy az érzelmei vezessék. Egy erős, karizmatikus, barátságos fiú. Nem úgy mint én. Én elbújhatok mellette és szégyellhetném magam.
- Biztosan nagyon jó apa leszel – mondtam, miután ránéztem és megszorítottam a kezét.

Az éjszaka nagyon rosszul aludtam. Képek játszottak előttem, mint valami tv, amit ide-oda kapcsolgatnak. Sokon láttam Lionelt, Mr. Greyt, de még Benit és Kevint is. Voltak ismeretlenek, akik mind mosolyogtak, vagy éppen szomorkodtak. Láttam az álombéli húgomat, aminek már alig emlékeztem az arcára. Voltak olyan képek, amiken Mr. Greyel sétálgatok kéz a kézben, volt, mikor Lionellel kergetőztünk egy kertben az éjszaka közepén. Furcsán kellemes, mégis hátborzongató volt mindez.

A reggelt szép kis karikákkal a szemem alatt üdvözöltem. Misako, mikor meglátott, majdnem felsikoltott. Beráncigált a fürdőbe, megnyitotta a csapot és a fejemet benyomta a hideg víz alá. Ha már ő nem, én egy szép nagyot sikítottam, ezzel felébresztve az egész kastélyt.
Jól indult a reggel.

A diákok délután egyig hagyhatták el az iskola területét. Utolsó perceimet Misakóval és Nicolasszal töltöttem. Az udvaron sétálgattunk és beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam. Mindig, mikor ránéztem a fúra, eszembe jutottak az elmúlt este mondott szavai, vagy ahogy beszélt a terveiről. Valamiféle erőt adtak nekem azok a szavak. Rájöttem, hogy egyszer mindennek vége lesz. Bármiről is legyen szó. Ha most az életem egy olyan szakaszába csöppentem, ami nehéz, keserves, bonyolult, akkor is vége lesz egyszer. Minden rossz után, valami jó történik. Talán ezeknek a zavaros gondolatokat, érzéseknek és képeknek is egyszer vége szakad. Nem szabad megtorpannunk egy helyben, mert akkor elvesztünk, csak előre néznünk, a jövőnk felé. És ez lehetséges. Nicolas megmutatta nekem, hogy soha nem szabad feladnunk, hiszen akkor semmit nem ér az életünk. Hálás voltam neki. Akaratlanul, de segített, hogy ne toporogjak egy helyben, hanem lépjek egyet előre.  

Misako egy hatalmas öleléssel búcsúzott el tőlünk, mikor már a kapuban ácsorogtunk, mellettünk a bőröndökkel.
- Aztán jó legyél, hívjál, amint haza érsz! - adta ki a parancsokat barátnőm, aztán eliramodott a kocsijukhoz, hogy aztán eltűnjenek a szemünk elől.
- Figyelj csak! - szólt Nicolas. - Van nektek családi archívumotok igaz? - bólintottam. - Akkor néz körül, amíg otthon vagy, talán közelebb kerülhetünk a megoldáshoz is.
- Mindent megteszek – mondtam elszántan.
Az utca végén, megláttam egy limuzint, ami éppen felénk tartott. Egy nagyot sóhajtottam. Itt volt az ideje a búcsúzkodásnak.
- Megjöttek – mondtuk egyszerre. Az érkező limuzin felé néztem, ami mögött egy újabb jött. Bólintottam, majd szó szerint belevetettem magam a fiú nyakába.
- Vigyázz magadra, ha találsz valamit, hívj! - mondtam neki búcsúzóul, aztán elengedtem.
- Ez ugyan így vonatkozik rád is! - nevetett.
- Ella! - hallottam nevem kiáltását, miután megállt a kocsi. Luce meg sem várta, amíg a sofőr kinyitja az ajtót, inkább kirobbant a kocsiból és szinte szállt felém. Korát meghazudtolva ugrott a nyakamba, majd olyan erősen szorított, hogy majd megfulladtam. Nicolas mellettünk köhögésnek álcázott egy nevetést, aztán intett és beszállt a limuzinba.
- Szia – köszöntem el hangosan a fiútól, de drága dadám, valószínűleg magának hitte.
- Annyira jó újra látni, drágám – sírta, miközben próbált megfojtani még mindig. - Tudod mennyire hiányoztál?
- Érzem – nyögtem levegőért kapkodva. - Ha elengedsz, talán többször is láthatjuk egymást, különben megfulladok.
Erre azonnal elengedett.
- Luce, még a végén elkényezteted ennyi szeretettel – jött egy újabb régen látott arc hozzánk.
- Danson? - Kilestem Luce mögé és megláttam bátyám hatalmas mosolyát, amitől meglódult szívverésem. Kikerültem csalódott dadám és belevetettem magam az ölelésébe. Vagy kétszer megpörgetett a levegőben, aztán visszatett a szilárd talajra. - Mióta vagy itthon? Milyen az egyetem? Jól megy a tanulás?
- Csitulj, húgi! - szólt rám és mutatóujját rátapasztotta az számra, hogy végre elcsendesedjek. - Mindent sorjában. Elmesélek neked bármit, ha te is nekem.
Hevesen bólogattam.
A bátyám és köztem mindig is nagyon jó volt a kapcsolat. Mi maradtunk egymásnak, miután anya lelépett. Persze ott volt nekem Luce, de mégis jobb volt valaki olyan mellett, aki a saját vérem. Ő mindig mellettem állt.
Gyorsan végig néztem rajta, hátha változott valamit ebben a két hónapban.
Magas, nem jó testalkatú, ami annyit jelent, hogy nem díjazza a sportokat, de azért odafigyel a testére. Arca hasonlít az enyémre, az orrunk teljesen egyforma, ahogy a szemünk is. Ezeket anyától örököltük. Mindig is irigyeltem azokat a mosoly gödröcskéket az arcán, mert azok olyan aranyosak voltak, így is kissé kisfiús arcához. Haja rövid és olyan fekete, akár a holló tolla. Még egy irigylésre méltó dolog, amit én sajnos nem örököltem egyik ősömtől sem.
Végül gyorsan rájöttem, hogy semmit sem változott.

A hazaút, kellemesen telt. Danson sokat mesélt nekem az egyetemi életről. Jogot tanult. A tanulás nehéz neki a sok buli mellett, amik nap mint nap elveszik a kedvét. Én csak jót nevettem a történetein, vagy azon, hogyan piszkálja drága dadusomat. Náluk ez már program volt. Mindig találtak valami kifogást, vagy ürügyet, hogy egymást cukkolják.

Ilyen jó hangulatban kezdődött a szünetem. Aztán tragédiával végződött.

Az első két napban csak a bátyám nyakán lógtam, ő meg készségesen tűrt. Nagy vonalakban meséltem neki az én sulimról, de nem akartam túl sokat elmondani. Főleg nem a Nicolaszal való tevékenységünkről. Lionelről és a kis csapatáról meséltem, még a töri tanárról is mondtam pár dolgot, de nem mentem bele túlságosan. Megmutattam a képeket, amiket a természetfotós órákon készítettem.
- Elég sok képen látom ezt a srácot – mutatott egy képre, amin természetesen Lionel szerepelt, ahogy fényképező géppel a kezében, egy mókust próbál lekapni az egyik fa ágán.
- Biztos csak véletlen – motyogtam zavartan és gyorsan félre dobtam a képet, de sajnálatomra következőn is ő szerepelt.
- Biztosan – kuncogott bátyám, amint meglátta a következőt. - Mond csak, ez a fiú mindig a te kamerád előtt szeretett lenni?
Úgy elvörösödtem, hogy mikor bátyám rám nézett hangos hahotába kezdett. Még jobban elvörösödtem, de akkor már az idegességtől.
- Köszi, hogy kinevetsz – morogtam, aztán felnyalábolva a képeket kiviharoztam a nappaliból.
- Jaj, Ella, ne már! - kiáltott utánam, de még mindig nevetett.

Nem foglalkoztam vele. Felmentem a szobámba, az ágyra leterítettem a képeket, majd válogatni kezdtem. Tudni akartam, hogy melyiken szerepel Lionel.
Válogatás közben, eszembe jutott, hogy már tegnap óta nem csörgött a telefonom és ez nagyon is furcsa volt. Mióta itthon vagyok, Misako vagy ötször keresett, Nicolas is írt, volt mikor fel is hívott. Mindig arra volt kíváncsi, hogy mikor megyek az archívumba. Valamiért nem vett rá a lélek, hogy lemenjek és utánanézzek a családomnak. De mivel Nicolasnak ez fontos, meg persze nekem is, muszáj lemennem.

Előkotortam a telefonom a párnám alól, majd ránéztem a kijelzőre. Semmi. Sötétség.
- Töltő – pattantam fel, majd forgolódni kezdtem a szobámba, hogy végre megtaláljam a keresett tárgyat. A kis piszok elbújt az íróasztalom fiókjába. Diadalittasan rántottam ki, majd az ágyamhoz rohanva, felkaptam a telefont és végre csatlakoztattam. Bedugtam a legközelebbi konnektorba, bekapcsoltam, majd újra a képekkel foglalkoztam.
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a képek kilencvennyolc százalékán ott virított Lionel.
Már kezdtem volna ismét átélni azt az estét, mikor letámadtam, de telefonom csipogása megzavart.
Felkaptam és meredten néztem a kijelzőre.
Egyszerre harminc nem fogadott hívásom lett, mind Nicolasztól. Szép. Aztán egy újabb csipogás. Misako küldött egy sms-t, hogy amennyiben nem vagyok hajlandó felhívni, ki lesz tekerve a nyakam. Még egy csipogás. Nicolas egy üzenetet küldött:

Találtam valami nagyon érdekeset. Nem tudlak elérni, szóval ha ezt elolvastad, hívj fel!

Vigyorogva és kissé idegesen nyomtam meg a hívás gombot Nicolas neve alatt. Fülemhez raktam a telefont és vártam, hogy végre kapcsoljon.
- Ella! - kiáltott bátyám lentről. - Gyere a sulid van a tv-ben!
A telefont, még mindig a fülemen tartva, ami most már végre kicsengett, lecsattogtam a nappaliba, hogy megnézzem, miről beszél a bátyám.
Megálltam a kanapé mellett, közben magamban Nicolaszt szidtam, hogy miért nem tudja felvenni végre a telefont.
Akkor láttam meg a híradóban az iskolánkat. Ahogy elolvastam a szalagcímet, egész testem megremegett, megfeszült, tekintetem elhomályosult. A telefon kicsúszott a kezemből és hangos csörgéssel szétesett a parketten, amit én csak halk puffanásnak hallottam.