7. fejezet

Gondolkozás nélkül ugrottam el az ablaktól, majd mit sem törődve az éjszaka aludni kívánó diáktársaimmal, úgy robogtam végig a folyosón, egészen a szobánkig, mintha egy elefántcsorda üldözne.
Azért az ajtó előtt lecsendesítettem magam. Halkan, kissé szuszogva nyitottam ki az ajtót. Mikor meggyőződtem róla, hogy szobatársam még mindig húzza a lóbőrt, bementem, felkaptam a kabátomat, majd be is csuktam magam mögött az ajtót.

A szívem a torkomban dobogott, miközben a folyosókon osontam végig. Egész testemben remegtem, de nem a félelemtől, hanem a gyűlölettől. Ismét feléledt bennem az a régi érzés, amit éreztem Lionellel való első találkozásunkkor. Mégis izgatott voltam. Ismét ezek az ellentétes érzések, amik teljesen elveszik az ember józan eszét. Talán emiatt is dacoltam az esővel és a széllel, csakhogy láthassam azokat az állatokat.
Teljesen elment az eszem.

Az eső teljesen átáztatta minden ruhámat, hajamat. Zseblámpa hiányában, vakon rohantam a latyakos, sáros fűben, az ideiglenesen kialakított áll temetőhöz. Az egyik nagyobb sírkő mögött megálltam, lekuporodtam, majd letöröltem kezemmel az arcomat.

- Ella? - Hirtelen ugrottam fel ijedtemben. Meg kellett kapaszkodnom a sírkőbe, hogy hátra ne csússzak. Összeszűkítettem a szemem, hogy ki tudjam venni, ki akarta rám hozni a szívbajt.
- Lionel? - kérdeztem vissza döbbenten. Ő is teljesen el volt ázva, hajából csöpögött a víz le a mellkasára, amin nem volt semmi. Egy szál farmerban ácsorgott nem messze tőlem.
- Mit keresel itt? - Tett felém egy lépést, de megtorpant.
Nem tudtam mit válaszolhatnék. Ha az igazat mondom, biztos, hogy kinevet, de semmi épkézláb ötletem nem volt. Meg amúgy is elvonta a figyelmemet a libabőrös, izmos, vizes felsőteste.
Láttam már. Nem nem az álmomban. Valahol máshol láttam már így őt. De hol? Mikor?
- Én... izé... - elkezdtem kalimpálni a kezemmel, de hirtelen abbahagytam. - Te mit keresel itt? - Örültem magamnak, hogy legalább eszembe jutott ez a kérdés.
Egy pillanatra elgondolkozott. Vajon hazudni akar?
- Láttam, ahogy elmész, kezedben a kabátoddal, ezért...
- Követtél – fejeztem be helyette a mondatot, kissé szomorúan. Bár fogalmam sincs miért szomorodtam el tőle.
Eltúrtam kezemmel az arcomra tapadt vizes tincseket, majd visszafordultam ahhoz a részhez ahol álltak a farkasok. Sehol semmi.
Villám cikázott végig az égbolton, egy pillanatra megvilágítva az egész birtokot. Összerezzentem tőle. Fázósan átkaroltam magamat, de egyáltalán nem fáztam.
Meghallottam, ahogy Lionel cipője cuppog a sárban, ahogy közeledik felém. Nem fordultam meg.
- Miért jöttél ki? - kérdezte közvetlen mögülem.
Megráztam a fejem. Nem akartam elmondani. Csalódott voltam. Látni akartam ismét azt a farkast. Vágytam arra, hogy hozzáérhessek, hogy az ujjaimmal beletúrjak bundájába. De nincs itt, nem láthatom, nem érinthetem.
Meglepődtem, mikor egy könnycsepp elhagyta otthonát, majd végigfolyt így is vizes arcomon. Nem értettem ezt a reakciót.
Megfordultam, hogy ránézhessek Lionelre. A mellkasát pillantottam meg, de ott is ragadt a tekintetem. Egyetlen esőcseppen állapodtam meg, ami mit sem törődve a gravitációval, ott maradt egy helyben, pont a szíve felett.
Érzelmek kavalkádja tört rám, de már kezdtem hozzászokni, hiszen, amikor a közelemben van, mindig ez van. Érzések, érzelmek, amiket nem kellene éreznem. Képek, amiket nem kellene látnom, és ő maga, akit nem kellene ismernem.
Lassan felemeltem a jobb kezem, majd egyik ujjammal megérintettem azt az esőcseppet. Mintha csak erre várt volna. Amint hozzáértem, tovaszalad, le egészen a kidolgozott hasfalig. Addig követtem tekintetemmel, amíg a farmer el nem nyelte.
A hideg ellenére forróság öntötte el egész lényemet. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra becsuktam a szemem és egész tenyeremet a mellkasára szorítottam. Tenyerem alatt éreztem szívének heves lüktetését, ami egy pillanat alatt összekapcsolódott az enyémmel.
Egy újabb érzelem, ami erősebb bármelyiknél, ami megállíthatatlan, elsöprő, aminek nem lehet gátat szabni. A vágy, hogy még jobban érezhessem, hogy hozzábújhassak, hogy megcsókoljam.
Lassan feltekintettem arcára, amiről lehetetlen volt leolvasni, hogy mit is gondolhat. Sötét szemei, mintha csillogtak volna, de talán csak káprázat.
A másik kezemet is rátettem a mellkasára. A bőre meleg, puha, érzetem az alatta húzódó izmok keménységét. Csodálatos. Olyan érzés, mint mikor a farkast öleltem...

Hirtelen kitisztult a fejem, ahogy egy újabbat villámlott. Szinte elszakítottam magam tőle, hátrálni akartam, de a sírkő ott volt mögöttem.
Ahogy egyensúlyomat vesztve dőltem hátra, Lionel utánam kapott, még az utolsó pillanatban elkapta a csuklóm. Hiba volt. Ahogy a bőre az enyémhez ért, ismét rám tőrt a vágy. Ott helyben le akartam támadni. Végigcsókolni minden porcikáját...
Riadtan kaptam ki a kezem az övéből. Hitetlenkedve néztem a kezemet, majd az övét, végül arcát bámultam nyitott szájjal.
- Minden rendben? - kérdezte aggodalmasan, miközben tett felém egy lépést, hogy megint megérintsen.
Gyorsan arrébb ugrottam, hogy kikerüljem.
- Persze – motyogtam az orrom alatt. - Most inkább bemegyek, és... - nem fejeztem be, csak mutogattam a kastély felé, majd olyan gyorsan, ahogy csak a lábaim bírták, futottam. Menekültem előle.

Másnap reggel, egy hangos tüsszentéssel köszöntöttem Misakót. Mit sem sejtve az éjszakai kirándulásomról, csak jobbulást kívánt, majd folytatta a reggeli mizériáit.
Nagyon reméltem, hogy nem fáztam meg, vagy ilyesmi. Soha nem voltam az a beteges típus, de bármi előfordulhat.
Átcsattogva az iskola részéhez, szembetalálkoztam Nicolassal. Mindjárt eszembe jutott az éjszaka történtek.
- Valamit el kell mondanom – súgtam neki, hogy még véletlenül se hallja meg senki.
- Neked is jó reggelt, Ella – ásított egy hatalmasat barátom.
- Gyere velem! - Megragadtam a karját és elkezdtem vonszolni a társalgó felé.
Alig öten voltak benn, mind ismeretlen.
- Mi ilyen sürgős? - motyogta álomkórosan. Nem akartam felhúzni magam rajta, mert tudtam, hogy amit mondani akarok, az majd felébreszti.
- Láttam őket.
Nicolas leült a kanapéra, de úgy tűnt nem jutottak el hozzá a szavaim.
- Megint! - Meglóbálta egyik kezét jelezve, hogy újra mondjam el.
- Mondom, láttam őket! - Kissé tagoltan ejtettem ki a szavakat, hogy eljusson a tudatáig a hangom és annak jelentése.
Várakozón levetettem magam az előtte lévő fotelba.
Szinte láttam magam előtt, ahogyan az elcsigázott agytekervények próbálják működésbe hozni magukat. Majd ahogy egyre világosabb lesz a sötétség odabenn. Végül a lámpa teljes fényében pompázott.
- Úgy érted...
- Úgy – bólintottam egy nagy vigyorral.
- Biztos, hogy azok voltak? - kételkedett barátom.
Megforgattam a szemeimet.
- Körülbelül ekkorák lehettek. - Felálltam és jobb kezemet az alsó bordámhoz illesztettem, ezzel mutatva, mekkorára is gondoltam. - Mikor láttál te ekkorát? Sőt, mikor láttál te itt... olyanokat?
- Ez most komoly? - pattant fel izgatottan Nicolas. Én bólintottam. - Milyenek voltak? Hol láttad? Mikor?
Körbenéztem a társalgóba. Mind az öten minket néztek. Mintha nem lenne jobb dolguk. Vagy lehet, hogy mi voltunk hangosak.
- Ne itt – sutyorogtam. - Menjünk inkább a köny...
- Te nem mész sehova! - robogott felénk Misako, mint egy faltörő kos. - Készülődünk az estére. Majd ott megbeszélhetitek a gondjaitokat.
- De most... - Nem engedte, hogy megszólaljak. Kedvesen rámosolygott a megdermedt Nicolasra, és elhurcolt engem a szobánkba. - Ezt most miért kellett?
- Nyugi, csajszi! - intett le Misako, közben szekrényéhez igyekezett. - Este, majd mindent megbeszélhettek. - Kivett a szekrényből két ruhazsákot, amikben valószínűleg a jelmezek voltak. Az egyik nagyon nagy volt. Reméltem, hogy az lesz az enyém. - Most készülődjünk.

Szerencsém volt. Mikor kibontottam a csomagot és megláttam az összeállítást, egyből megnyugodtam. Szerencsére nem valami vadító, rövid rucit választott nekem, mint amilyen az övé volt.

Sajnálatomra nagyon hamar készültem el. Álltam a tükör előtt, és magamat csodáltam. Drága barátnőm oda volt a Disney mesékért, ezért hercegnőnek öltöztünk. Míg én Belle szerepét töltöttem be az este során abban habos, sárga ruhakölteménybe, aminek fűzőjétől nem kaptam levegőt, addig Misako Jasmine lett.
Idegesen húzgáltam fehér, selyemkesztyűimet felfelé, közben hajamat figyeltem, ami nem igazán hasonlított a mesebeli hercegnőjére.
Nagyokat sóhajtva kivánszorogtam a fürdőből, összeszedtem szoknyámat, hogy fel ne bukjak benne, aztán óvatosan leültem az ágyamra. Legszívesebben szétvetett végtagokkal elterültem volna rajta, de Misako kijelentette, ha valami baj lesz a ruhával, akkor nekem végem.

Misako ide-oda rohangált, hol ezt igazítva, hol azt próbálgatva. Elég idegesítő volt, ezért felálltam, majd egy szó nélkül távoztam.
A folyosón, hála az égnek, nem csak én voltam már jelmezben. Ahogy mentem végig a kastélyon, csak egy-két személyt láttam normális öltözékben.
Volt ott mindenféle jelmez a virágtól elkezdve, a macskán át, egészen a vérszomjas vámpírig. Láttam olyat is, akin hasonló, nagy ruha volt, mint rajtam, de az elejét művérrel piszkolták be, hogy úgy nézzen ki, mintha lelőtték volna, vagy hasba szúrták.
Csodálkozva, elmélázva néztem a díszes öltözékeket, amíg ki nem értem az udvarra. A tegnapi esőzés miatt, nem volt kinn senki, de én még is megkockáztattam, hogy eljussak a temetőig. Persze gyorsan megbántam, hiszen szandálomat nem pocsolyajárásra tervezték. Leráztam a nagyja sarat róla, majd inkább visszafordultam. Nem akartam megkockáztatni Misako haragját.
Beérve a bálterembe, egyből megláttam barátnőmet, aki Jasminenak öltözve, kutat valaki után a tömegben. Volt egy sejtésem, hogy kit keres.
Előre nyújtottam jobb lábam, amin a szandál kicsit sáros. Jól megnéztem, majd elrejtettem bő szoknyám alá, hogy még véletlenül se vegye észre.
- Engem keresel? - kérdeztem, mikor megálltam mellette.
- Azt hittem, már a föld nyelt el. - morogta, közben végignézett rajtam. Igazított a frizurámon, majd a ruhámon is. - Remélem nem jártál odakinn.
- Nem – vágtam rá a választ.
- Akkor jó. Te is tudod milyen a talaj ilyenkor. - Bólintottam, közben valami ideges mosolygás tört rám, amit próbáltam visszafojtani.
- Éhes vagyok – motyogtam az orrom alatt, és nem is törődve Misakóval, otthagytam.
Körbe-körbe forogtam, hogy megtaláljam a kajás pultot. Tényleg nagyon éhes voltam, mert nem ebédeltem. Már így is este nyolcat ütötte az óra. Ideje volt már egy kiadós ebédhez.
- Szia, Ella! - kiáltott nekem Beni valahonnan a tömegből. Vele se szívesen foglalkoztam volna most, mert majd kilyukadt a gyomrom. Csak megtalált. - Nagyon csini vagy – kacsintott rám egy nagyot.
- Köszi, Beni – toporogtam, mint akinek pisilnia kell. - Nem tudod merre vannak a kaják? Mindjárt kilyukad a gyomorom.
- Jó is hogy mondod... - Abban a pillanatban a srác gyomra akkorát korgott, hogy bezengett volna tőle az egész terem, ha nem kezdtek volna valami pop zenébe.
- Nagyon jó, akkor menjünk – indítványoztam, mire Beni beleegyezően bólintott.

Már ketten mentünk a teremben, hogy végre megtaláljuk a kajás pultot. Nem kellett sokat keresgélnünk, csak az orrunk után mentünk. Vagy fél órán keresztül ücsörögtünk és ettünk. A fűzőm egyre kényelmetlenebb lett hastájékon, de nem érdekelt. Be akartam pótolni az elmaradt étkezésem. Mikor egy falatot sem tudtam legyűrni már, leraktam a szendvicses tányéromat az asztalra, aztán jóízűen elnyúltam a széken.
- Látom, jóllaktál – kuncogott Beni félig tele szájjal.
- Ühüm – ment a válasz. - Most nézem csak. - Szememet végigjárattam a fiún. - Muskétás vagy? Hol van a másik kettő?
- Erik találta ki – bólintott. - Nem tudom merre járnak, de szerintem mindjárt itt lesznek. Egy kis szünet után, lenyelte az utolsó falatot, megköszörülte a torkát és komolyan rám nézett. - Ella, vannak még... - Újabb torokköszörülés, mintha nehezére esne kimondani a szavakat. - Vannak még olyan érzéseid?
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy miről beszél.
- Tudod, amiről anno beszéltél a csigalépcsőnél. - Zavartan elfordította a fejét, mintha szégyellné magát.
Beugrott, hogy miről beszél. Azon a napon beszéltünk erről, mikor rosszba lettem a fával és találkoztam a farkassal.
Nem tudtam mit mondjak erre. Voltak furcsa érzéseim, de már nem tudtam megkülönböztetni őket, mint akkor. Már nem tudtam, hogy a sajátjaim, vagy éppen valaki másé. Mindet magaménak éreztem.
- Nem – ráztam a fejem nem éppen meggyőzően. - Vagyis nem tudom. Nem figyelek rájuk.
- Akkor jó – mondta már vidámabban és visszatért ahhoz az igazi benis viselkedéséhez. Felpattant, megállt előttem, majd mélyen meghajolva kinyújtotta felém a jobb kezét. - Kérem, drága hercegnőm, lenne szíves levezetni eme mesés vacsora tompító hatását egy tánccal?
- Szívesen – kuncogtam, miközben paradicsompirosra vált az arcom. Jobbomat az övébe téve felálltam, majd engedtem, hogy felvezessen a táncparkettre.

Három számon keresztül, megállás nélkül táncoltunk. Olyan mozdulatokat mutatott be, amiktől a padlót vertem a röhögéstől, de voltak olyanok is, amiktől leesett az állam. Nagyon jól éreztem magam vele. Egy pillanatra sem engedte, hogy elmerüljek a gondolataimba. Amint észrevette réveteg pillantásaim, máris beújított valamivel, amivel magára vonta a figyelmem.
Végül teljesen kifulladva röhögőgörcs közepette kerestünk két szabad széket, amire leülhettünk.
- Szegény srác – nevetett Beni. - Szerinted még mindig mérges?
- Én sem nevetnék önfeledten, ha elgáncsolnának valami ostoba mutatvány miatt.
- Kikérem magamnak! - szívta fel mellkasát, mint aki megsértődött. - Az nem ostoba mutatvány volt, hanem egy gyönyörű, íves hátra szaltó, ami sajnos rosszul sült el, mert az a gyerek ott állt.
Nem bírtam ki. Muszáj volt nevetnem az egészen, mikor ismét felelevenedett előttem a kép. Beni ezen még jobban besértődött, de csak látszólag. Egy apró mosoly ott volt az ajkán.
- De neked nem fáj már a hátad? - kérdeztem, miután sikerült magamra aggatnom némi aggodalmat.
Megrázta a fejét.
- Szia, Belle! - jött egy nagyon ismerős hang a hátam mögül. Egy kéz rásimult meztelen vállamra, amitől elhomályosult a tekintetem, egész testemen meleg borzongás futott végig, végül feléledt bennem a vágy. Mindennél jobban akartam őt. Abban a pillanatban fel akartam állni, megfordulni és...

Hirtelen kitisztult a fejem, felugrottam és leráztam magamról Lionel kezét. Sajnos nem sikerült ijedtségnek beállítani.
- Minden rendben? - ráncolta a homlokát Lionel. Tudtam, hogy mire gondolt. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt éjszaka pörgött le előtte, akárcsak előttem is. Ugyan ez volt velem. Ott is le akartam teperni. De miért?
Bólintottam, majd inkább sarkon fordultam és otthagytam a döbbent párost.

Ennyit a jókedvről. Ideje volt visszatérnem a gondolataimhoz.
Kicsattogtam az előtérbe, ahol már nem lehetett hallani a zenét. Ott fel-alá járkáltam és próbáltam rendezni magamban a dolgokat.
Lionel megjelenik, meg akarom ölni, annyira gyűlölöm. Emellett annyira oda vagyok érte, hogy nem tudok normálisan gondolkozni a közelében. Aztán, bocsánatot kér, az érzéseim elmúlnak, legalábbis elnyomom őket. Most meg a gyűlölet eltompul a vágytól, amit iránta érzek. Kész röhej.
Attól féltem, hogy megint felgyülemlenek bennem a gondok. Megint kikészülök.
- Ella! - kiabált Lionel, de úgy el voltam merülve a gondolataimba, hogy nem hallottam. Azt sem vettem észre, mikor odajött mögém. - Mi a baj? - kérdezte, de erre sem reagáltam. De arra már igen, mikor ismét megérintette a vállam.
Mintha egy vérengző fenevad lennék, úgy fordultam meg, majd mikor belenéztem azokba a sötét szemekbe, egy szempillantás alatt rávetettem magam Lionel ajkaira.