6. fejezet

Kellemes, meleg, puha. Ez a három jelző jutott egyből eszembe, mikor magamhoz tértem. A szemeimet lehunyva tartottam, hiszen annyi erőm sem volt, hogy kinyissam őket.
Miért ez a három szó jutott eszembe? - Egyre jobban kezdtem magamhoz térni. - Ezekből egyiket sem érzem.
Nem voltam tudatában annak, hogy hol vagyok, de ez zavart engem a legkevésbé. Azt akartam tudni, hogy hova tűnt az a dolog, ami olyan nagy örömet okozott nekem. Hiszen boldog voltam amíg ezeket éreztem. Mintha egy rég nem látott barátot üdvözöltem volna, vagy mintha egy szerettünk visszatért volna a halálból. Annyira boldog voltam, amíg éreztem azt a melegséget, puhaságot.
Most már csalódott vagyok, mert nincs itt. Már nem fekszik mellettem, már nem hallom, ahogyan szuszog, nem karolhatom át. Mégis ki lehetett az?
A hallásom egyre tisztább lett. Hallottam némi neszezést magam körül, majd hangokat. Mintha veszekednének. Nem, inkább nevetnek.
Miről beszélhetnek?
Nem igazán tudtam kivenni, hogy miről folyhat a szó, inkább magammal kezdtem el foglalkozni. Megmozgattam a jobb kezem. Fájt. A balt, ami szintén. A lábfejeimmel próbálkoztam, ami csak zsibbadt.
- Neked teljesen elmentek otthonról? - hallottam egy igen ideges hangot. Kótyagos fejemnek és elég roskadt hallásomnak köszönhetően, nem tudtam kivenni, hogy ki lehet az. - Szólhattál volna nekünk!
- Nyugodjatok már meg! - Ez a hang közvetlenül mellőlem jött. Akaratlanul is arra fordítottam a fejem, mire egy pillanat alatt csend borult körénk. Ennek hála a fülem zúgni kezdett. - Úgy néz ki, magához tért.
Lassan nyitogattam a szemeimet, hogy minél hamarabb ki tudjam venni környezetemet. Az első dolog, amit ki tudtam venni, az egy hófehér fogsor volt, majd ahogy egyre jobban tisztult a látásom, úgy rajzolódott ki előttem Beni vigyorgó arca.
- Hol vagyok? - nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.
- Az orvosnál – válaszolt valaki a másik oldalamról. Arra fordítottam a fejem. Lionel, és Kevin álltak közvetlen mellettem.
- Emlékszel valamire? - Kevin két kezével megtámaszkodott az ágyon, közvetlen a lábaim mellett.
- Futottam – mondtam el az utolsó emlékemet. Igaz, arra emlékeztem, hogy valaki ott van mellettem, szuszog, puha, meleg, de ennél többre nem. Ezt pedig nem akartam elmondani. Lehet, hogy csak álmodtam.
Kevin és Lionel arcán, valami furcsa érzelem futott végig, amit a lassú agyműködésemmel képtelen voltam értelmezni. - Miért vagyok itt?
- Valamitől nagyon kiakadtál – kezdte mesélni Beni. - Beszaladtál az erdőbe. Lionel ment utánad, de mire megtalált, már eszméletlenül feküdtél egy vastag ág alatt.
Fájdalom szaladt végig a jobb karomon, mintha csak emlékeztetni szeretne. Be is ugrott, ahogy püfölöm a fát, majd az egyik ága leszakad.
- Biztosan fejbe kólintott az az ág – motyogtam szégyenkezve.
Akkor az tényleg csak álom volt. De miért nem emlékszem többre belőle?
Nagy nyögések közepette felültem. Láttam, hogy a trió ellenkezni próbál, de sikerült egy intéssel leszerelnem őket.
- Ella! - A terem ajtaja hatalmas robajjal csattant ki, és egy elég rémült, aggódó Misako trappolt be rajta, mögötte Nicolas és Mr. Grey. - De jó, hogy felébredtél! – Szobatársam mit sem törődve Benivel, ügyesen félrelökte, hogy közelebb kerüljön hozzám, majd egyenesen a nyakamba ugrott.
- Héj! - háborgott a srác, de Misako belőlem préselte ki az élet utolsó cseppjét is.
- Jól vagy? - nézett rám Nicolas kissé aggodalmas tekintettel, miután végre szabad lettem.
Egy könnyed mosolyt magamra erőltetve bólintottam.
Mr. Grey felé pislogtam, aki csak kérdő tekintettel bombázta a triót. Mikor észrevette, hogy őt stírölöm, rajtam végigfutott a hideg, mert egy olyan mosolyt aggatott magára, ami még a tüzet is eloltaná. Legalábbis az én szememnek úgy tűnt. Zsigerből nem csíptem ezt a hapit, bár a fene tudja, hogy miért.

Fogalmam sincs meddig szobroztak a teremben körülöttem ülve, egymás szavába vágva megbeszélték, hogy milyen szerencsés vagyok. Mr. Grey – hála az égnek -, hamar elhúzta a belét, így csak a trió, Misako és Nicolas maradtunk bent.
Kezdtem egyre jobban érezni magam. Már nem zúgott se a fejem, se a fülem. A karom sem fájt, szóval mondhatjuk, hogy rendbe jöttem.
Egész végig azok a dolgok jártak a fejemben. Meleg, selymes, boldogság. Nem tudtam, hogy miért törtek elő bennem ezek. Ki miatt? Emlékeznem kellene valamire?
Lionel is mondott valamit még anno. Miért jó, hogyha nem emlékszem? De mire?
- Lionel – szólítottam meg hirtelen a fiút, aki a mellettem lévő ágyon terpeszkedett Benivel. Mikor láttam, hogy száz százalékosan rám figyel, megkérdeztem. - Találkoztunk mi már ez előtt?
Na, tessék... Óriási döbbenet mindenkin. Még a vigyorgó Beni is eltátotta a száját.
- Ez előtt? - jött a bátortalan kérdés Lioneltől.
Eléggé meglepett engem is ez a váratlan reakció, de eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni ezt az alkalmat.
- Úgy értem, mikor még fiatalabbak voltunk – kérdeztem teljes zavaromban hiszen minden egyes szempár rám szegeződött.
Lehet, hogy elhamarkodtam ezt a kérdezgetést? - futott át gondolatomban. - Talán nem ekkora közönség előtt kellett volna megkérdeznem.
- Mindegy – legyintettem, hogy minél hamarabb feloldjam a feszült csendet. Válaszra nem várhattam, vagy legalábbis Lionel nem tűnt valami közlékenynek ebben a pillanatban. - Csak egy hirtelen feltevés volt.
Ismét csend. Mindenki meredt rám, mintha én lennék Szűz Mária, aki csak a semmiből jelent meg. Legszívesebben bebújtam volna a takaró alá, csakhogy ne tudjanak engem bámulni. Szerencsémre a doktor szakította meg a kínos csendet.
- Kérem, most mindenki távozzon! - jött felénk hatalmas léptekkel a pocakos, kopaszodó ürge, fehér ruhában és a nyakában elmaradhatatlan sztetoszkóppal vagy mivel. Kissé szigorúnak tűnt, ami megtette a hatását, hiszen mind, egy emberként pattantak fel, hogy minél előbb elhagyják a termet.
Az utolsó pillanatban megragadtam Nicolas kezét, amitől megtorpant és visszafordult felém. A többiek is észrevették ezt, ezért megpróbáltam a tekintetemmel jelezni, hogy várjon meg. Alig láthatóan bólintott, amit sikernek könyveltem el, majd hagytam, had menjen a többiek után.

A doki nem siette el a vizsgálatot. Megnézte a fejem, a karom, a pulzusom, adott valami löttyöt, majd csak utána jelentette be, hogy távozhatok. Egy hétre felmentett a testnevelés alól, amit nagyon tudtam díjazni. Állítólag nagy bajom nem esett, éppen csak súrolt a fa. Valószínűleg a hirtelen sokktól ájultam el.
Megkönnyebbülve hagytam ott a kórtermet. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, egy kéz ereszkedett a vállamra. Számítottam rá, így nem ijedtem meg.
- Azt hittem nem fogsz várni – mondtam, miközben Nicolas felé fordultam.
- Elmaradt a délutáni megbeszélés – mondta egy szelíd mosollyal. - A könyvtár már bezárt – nézett a karórájára.
- Akkor keressünk egy termet.
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő lehetett, de minél hamarabb túl akartam esni ezen a beszélgetésen. Tudtam, hogy nem tesz jót a sok agyalás a frissen bevert fejemnek, de nem akartam cserbenhagyni Nicolast. Minél hamarabb rá kellett jönnünk, hogy ki állhat a levél és a gyilkosság mögött, meg persze mi köze az egésznek a családomhoz.
Eldöntöttem, hogy ezek után, megpróbálok minden egyes dolgot elkülöníteni egymástól, hogy ne legyen még egy ilyen zűrzavar az agyamban, mint ma is.

Ahogy teltek a napok, egyre jobban kezdtem érezni magam. Bár még nem találtam semmire sem választ, de a semmitmondó hétköznapok nagyon is ínyemre voltak. Nem kaptunk fenyegető üzeneteket, nem jöttek elő képek, nyugodtan aludhattam, nem zavartak furcsa álmok. Észre sem vettem, de már október közepetáján jártunk, az őszi szünet előtt. Nicolasszal semmire sem jutottunk a beszélgetés során, sőt még az után sem. Megtorpant az egész ügy. Igazából nem bántam. Volt időm szorosabb kapcsolatot ápolni vele, ahogy Misakóval és a trióval is. Nagy döbbenetemre, Misako is nagyon jól érezte magát velük, bár még mindig ferde szemmel pislogott Lionelre. Az iskola többi tanulóit sem érte kevesebb meglepetéssel a mi kis csapatunk. Igaz, Nicolast nem sorolom bele, mert ő nem igazán kedvelte a triót. Mikor vele voltam, akkor csak kettesben.
Nem hoztam fel többet Lionelnek azt a kérdést, amit még az orvosin, pedig sok lehetőségem lett volna rá, hiszen majdnem minden hajnalban futni mentünk. Az iránta érzett dolgokat, melyeket nem nyilvánítottam sajátomnak, próbáltam elcsitítani, hogy csak a sajátomat érezhessem. Bár abból sem jöttem rá semmire.
Szerettem velük lenni. Beni, az örökké vigyorgó jókedvű srác. Kevin, aki komolynak (szeretne) látszani, de egyben jó szívű. Lionel, a szeleburdi, ám leginkább teljesen jégcsap srác, akit lehetetlen megfejteni.
A mélyen magamban elzárt gyűlölet ellenére, nagyon bírtam őket.

November elseje egyenlő a szabadsággal, mármint nincs suli, de azon a napon emlékezünk meg elhunyt szerettünkön, és azon az éjszakán, gyerekek tömkelege árasztja el az utcákat mindenféle jelmezben. Sajnos nekem nem adatot meg ez a fajta szórakozás, hiszen apám soha nem engedte, hogy idióta jelmezbe bújva járjam a szomszédokat, cukorért kuncsorogva. Mindig azt mondta, hogy nem kell kéregetni az édességeket, majd szól az egyik cselédnek és annyit vesz, amennyit elbírok.
Míg a korombeli gyerekek nevetgélve futkároztak házról házra az ijesztőbbnél ijesztőbb figurákkal dekorált kerteken keresztül addig én a szobámban ücsörögtem, az ablakon bámultam kifelé. Néha bejött hozzám a bátyám, hogy felvidítson. Volt mikor sikerült neki, de volt, mikor nem.

Még nem tartottunk elsejénél, de már az egész suli tele volt mindenféle ijesztő, vagy kevésbé ijesztő figurákkal. A szünetünk, csak pár napos lesz, de előtte, még beiktatott az igazgató egy halloweeni bulit, természetesen jelmezeset. Ennek valamilyen szinten örültem, hiszen sosem tudtam jelmezbe bújni, de mégis volt bennem valamiféle kétség, mert ugyebár mindjárt tizennyolc leszek, akkor meg már nincs értelme, hiszen ez olyan gyerekes. Legalábbis én így gondolom. Lehet, hogy tévedek.

Nicolasszal ballagtam végig az előcsarnokon, ami most úgy nézet ki, mint egy kísértet járta hely. Mindenhova állpókhálókat akasztottak, voltak olyanok, amik a plafontól, teljesen lelógtak a padlóig, amibe tényleg bele lehetett gabalyodni, ha éppen nem figyel az ember. A falak mentén töklámpásokat raktak a földre, a plafonon óriási pókok sorakoztak, néhol szellemnek álcázott rogyok lebegtek a fejünk felett. Az biztos, hogy egyedül, sötétben, nem mennék végig most a sulin. Nem vagyok egy betoji ember, de azért vannak dolgok, amiktől nekem is a hideg futkos a hátamon.
- Megvan már, hogy mit viselsz holnap? - kérdezte Nicolas egy féloldalas mosollyal. Ja, elfelejtettem közölni, hogy holnap lesz megtartva ez a bál.
- Fogalmam sincs – ráztam a fejem. - Állítólag Misakó talált nekem valamit, de addig nem nézhetem meg, amíg nem jön el az ideje. Kezdek kicsit félni.
- Ugyan. - Kezét a vállamra tette nyugtatásképp. - Van egy sejtésem, hogy apáca leszel. - Jóízűen elkezdett nevetni a saját mondatán, de én nem találtam olyan viccesnek.
- Tudod, nagyon vicces vagy, de nem most – morogtam az orrom alatt.
- Jól van na – nyugtatgatott még mindig nevetve, de egy szempillantás alatt komoly lett és megállt az előcsarnok közepén, majd körbenézett. Nem tudom, hogy miért, mert csak mi ketten voltunk ott, a többiek vagy kint lófráltak az ideiglenesen kialakított temetőben, vagy a kastély bármelyik pontján, de az előcsarnok üres volt. - Hogy haladsz a megfigyeléssel?
Gyors volt ez a témaváltás, ezért nem is ugrott be egyből, hogy miről beszél, de aztán mégis sikerült valahogy beindítanom az agytekervényeimet.
A balesetem utáni megbeszélésen, a levél alapján kiderítettük, vagyis csak sejtjük, hogy valaki a suliból küldhette a levelet, és amit írt, valószínűleg többen vannak. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy kis ideig felhagyunk a nyomozással, inkább csak megfigyeljük a diákokat, tanárokat.
- Semmi eredmény – mondtam egy nagy sóhajjal. - Minden olyan szokásos. Senki sem gyanús nekem. Te hogy állsz vele?
- Én is megtorpantam – hajtotta le a fejét szomorúan. - Mihez kezdjünk?
Megvontam a vállam jelezve, hogy fogalmam sincs.

Hirtelen egy hatalmas égzengés rezegtette meg a kastély falait, ablakit. Ijedten húztam össze magam. Nem félek a vihartól, sőt, imádom nézni az esőcseppeket, vagy a hogy a villám végigcikázik a sötét felhők között. Annyira elmerültem gondolataimba, hogy hirtelen jött az egész.
Nem sokkal ez után diákok özönlöttek be a főbejáraton, mind egytől-egyig vizesen, nevetgélve, vagy éppen bosszúsan.

Nem tudtam aludni aznap este. Teljesen lefoglaltak a gondolataim. Az ágyamból néztem a sötét égboltot az abból aláhulló cseppeket.
Örülnöm kellene amiatt, hogy nem jutottunk tovább Nicolasszal, hiszen így az aki megölte az apját, úgy gondolhatja, hogy befejeztük a kutatást, ezzel a saját életünket is meghosszabbítottuk. Bár azért nem örülök, mert így a családomhoz fűződő rejtélyt még mindig teljes homály fedi.  

Olyan halkan, ahogy csak tudtam, feltápászkodtam az ágyamból, majd kiléptem a hűvös folyosóra. Meztelen talpaimmal nem csaptam zajt, ezért nyugodtan mentem végig, egészen a társalgóig, ahol a középső ablakot megcélozva leültem elé. Így beláttam a teljes udvart és az erdőt is.
Amikor egy villám cikázott végig az égbolton, bevilágította az egész területet. Megbűvölve néztem a cakkos fénycsíkot, ami egy szempillantás alatt tűnt el. Aztán következett annak a hangja. Olyan erős volt, hogy betelítette a hallójárataimat, és egy pillanatra semmi mást nem hallottam. Imádtam. Egyszerűen  elvarázsoltak a látványok, a hangok. Csodálatos.
Mikor még kicsi voltam, mindig féltem a viharoktól. Olyan hangos, vakító, dühös, vad volt, hogy csak félelmet ébresztett bennem. Olyankor mindig a bátyámnál kerestem menedéket, aki készségesen megvigasztalt. Mindig azt mondta nekem, hogy minden, ami körülöttünk van, mindent úgy kell felfogni, mintha az is egy ember lenne. A természet, a városok, a levegő, az ág és a föld is egy ember. Érzékeny lény, melynek néha muszáj tombolnia, hogy utána minden helyére kerüljön.
Nem értettem, mert akkor még olyan kicsi voltam, de ahogy egyre többször elmondta, minden egyes vihar alatt, kezdtem érteni benne a logikát. A vihart a föld tombolásának értettem, ami lehet veszélyes is, de lehet ártalmatlan. Vegyük csak az én példámat:
Mikor annyira kiborultam az érzéseim miatt, nekem is le kellett vezetnem a feszültséget. Ha nincs az a fa, talán valaki máson vezettem volna le, vagy egyszerűen magamban tartom. De ez veszélyes. Ha sikerül valakivel megbeszélnem, ha van valaki mellettem, aki csak azzal segít ha meghallgat, akkor az ártalmatlan.
Az emberek többsége, mint ahogy én is, inkább a veszélyesebbet válasszuk, hiszen nincs bennünk annyi mersz, hogy elmondjuk az igazat. Veszélyesen tombolok magamban, ami kárt tesz bennem, vagy másban.
De volt valami, amit még a mai napig sem értem. Ha egy vihar a föld tombolása, ami lehet veszélyes, de lehet ártalmatlan, akkor ki az aki segít a földnek. Ki lehet az, aki mellette áll és meghallgatja? Honnan tudja, hogy benne megbízhat? Lehet, hogy könnyebb helyzetben van, mint én. Ő már a születésétől fogva tudta, hogy kinek mondhatja el a gondjait, de nekem fogalmam sincs. Mindig is barátok nélkül éltem, de most találtam, mégis félek elmondani. Félek, ha elmondom a kis titkaimat, megint egyedül leszek, elfordulnak tőlem.
Vajon milyen a barátság? Hogyan ismerszik fel a legjobb barát? Ha mindig ott van veled? Segít ha bajban vagy? Meghallgat? De honnan tudhatnám, hogy mindezek őszinték?

Ismét egy villám cikázott végig az égbolton. Abban a pár másodpercben valami furcsát fedeztem fel az ideiglenesen kialakított temetőben. Homlokomat nekinyomtam az ablaküvegnek, hogy jobban lássak. A hideg, párás érzéstől, végigkúszott rajtam a hideg.
Mi lehet az? - nyomultam még jobban az ablakhoz, nem foglalkozva testem libabőrösségével.
Ismét villámlott, csupán egy pillanat volt, de elég ahhoz, hogy lássam azt a furcsaságot.
Kutyák voltak. Három. Egy helyben álltak. Még jobban meg akartam nézni őket, ezért lassan kinyitottam az ablakot, mert a esővel permetezett üvegen keresztül, csak a körvonalakat láttam. Kissé kihajoltam. Az eső egy azonnal eláztatta fürtjeimet, de ez érdekelt a legkevésbé. Csak azt a három kutyát figyeltem odalent. Elég magason voltam ahhoz, hogy normálisan megfigyeljem őket, de mégis valami feltűnt. Ekkora kutya nincs. Még a színük is furcsa. Megint villámlott, és végre láthattam őket normálisan.
Olyan szinten sokkolt a látvány, hogy azt hittem kifordulok az ablakon keresztül az udvarra.
Farkasok. Nagyon nagy farkasok. Talán akkorák lehettek, mint egy jól megtermett újfullandi. Még annál is nagyobb. Az biztos, hogy sokkal nagyobbak egy átlagos farkasnál.
Majd mikor pont elkezdtem volna kétkedni, hirtelen egy farkasüvöltés jött az erdőből. Hát azt hiszem abban a pillanatban megállt a szívem. Mikor ismét villámlott, már meg is láttam azt, amelyik üvöltött. Mintha az agyam kikapcsolt volna, amint megláttam hatalmas testét, sötét bundáját, mely itt-ott vörösen fénylett fel. Kapkodtam a levegőt döbbenetemben. Három jelző csúszott ki a számon:
- Kellemes, meleg, puha – suttogtam az esőbe, ahogy eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor először találkoztam a farkassal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése