Ahogy elhangzott ez a mondat, azon nyomban undorodva dobtam el a papírt. Nicolas ideges mosollyal kapta fel, majd a farmerzsebébe gyűrte.
- Szólnunk kell egy tanárnak – jöttek számra a kétségbeesés első mondatai.
- Te megőrültél? - hördült fel a fiú. - Mit mondjunk neki?
- Az igazat – válaszoltam könnyedén. Mi másra is gondolt? - Talán segíthetnek, hogy végül ne nyírjanak ki.
Idegesen beletúrt a hajába, majd intett, hogy kövessem. Egy szó nélkül megtettem.
Arra sem figyeltem, hogy merre megyünk, csak mint valami paranoiás, a környezetemet kémleltem arra várva, hogy valaki ránk ugorjon, majd széttépjen. Rettentően megijedtem, de tudtam, hogy most nem lehetek egy beszari, hiszen Nicolasnak támasz kell, nem egy hisztigép.
Hatalmas levegővételeket vettem, hogy minél hamarabb lenyugtassam magam. A kezeim remegését nem tudtam leállítani, ezért gyorsan zsebembe csúsztattam.
Bementünk egy üres tanterembe. Egyből megcéloztam egy padot, amire felpattantam. Próbáltam nyugodtságot mímelni, de ahogy végignéztem Nicolaszon, tudtam, hogy nem sikerülhet.
- Figyelj, Ella! - szólt rám, így végre nem tudtam elgondolkodni. - Az apám, erre a dologra szentelte az én életem nagy részét. Egyetlen apró papír miatt, nem fogom feladni a kutatást. Ki akarom deríteni, hogy miért ölték meg az apámat - mondta teljes elszántsággal, én csak tátott szájjal bámultam rá. - Ha ezek után is segíteni akarsz, hát legyen, de ha meggondoltad magad, akkor nyugodtan kiléphetsz ezen az ajtón, nem foglak megállítani.
Hol rá, hol az ajtóra néztem. Nem tudtam választani. Én is kíváncsi voltam, hogy mi ez az egész, de meghalni nem volt kedvem, de ahhoz sem, hogy ölbe tett kézzel nézzem végig, hogyan nyíratja ki magát ez az idióta.
- Neked elment az eszed – állapítottam meg. - Miért hiszed azt, hogy téged nem ölhetnek meg ugyan úgy, mint az apádat? - Annyira ideges lettem, hogy észre sem vettem, már majdnem ordibálok vele. - Nem vagy sebezhetetlen.
- Ez igaz – sóhajtott egy nagyot. - Mégsem csinálhatok úgy, mintha nem történt volna semmi, hiszen te is látod a bizonyítékot! - Megint elővette a papírt, széthajtotta, majd az orrom alá nyomta.
- Ez annak a bizonyítéka, hogy nem vagy elég elővigyázatos, ami meg azt biztosítja, hogy nagyon gyorsan kivégezhetnek. - Leugrottam a padról, hogy minél távolabb legyek attól a papírtól. - Nem tudhatod, hogy mikor akar megölni téged, hiszen erről semmit sem tudsz. Ha tényleg folytatni akarod, akkor előbb próbálj meg valamit kideríteni apád gyilkosáról, majd csak azután foglalkozz ezzel az átokkal.
- Mi van, ha az átok vezet el engem a gyilkoshoz? - Megint elrakta a papírt, nagy megkönnyebbülésemre, majd ő ült fel arra a padra, amin az előbb én voltam.
Már teljesen belezavarodtam ebbe az egészbe, ami szerintem nem éppen meglepő.
Nicolas szabad utat enged nekem. Ha akarom, itt hagyhatom, de nem akarom. Segíteni akarok neki, de ha nem hallgat meg, akkor nem tehetek semmit.
- Rendben – sóhajtottam megadóan. - Segítek neked, amiben csak tudok. - Erre felcsillant a szeme, de leintettem, hogy nagyon ne élje bele magát. - Egy feltétellel. - Na, kicsit lelombozódott. - Tanítás után velem jössz Mr. Grey irodájába.
- Minek? - kérdezte meglepetten.
- Egy: Nem szívesen vagyok vele kettesben – kezdtem sorolni. - Valamiért olyan hátborzongató az ürge. Kettő: Beszámolunk neki a dolgokról, hátha tud valamiben segíteni, hiszen töri tanár, akinek kötelessége ismerni a múltat.
- Mi van? - háborgott a szemüveges. - Te sem gondolhatod komolyan, hogy azt az ürgét bevonjuk ebbe!
- Figyelj, Nicolas! - szóltam erélyesen, mire meglepődve nézett rám. - Bármennyire is azt hiszed, a kezedben tartod ezt a dolgot, de sajnos nem így van. Éppen a határon állsz. Elég egy apró szikra és jön a nagy bumm. Neked véged. - Egy fikarcnyi elképzelésem sem volt, honnan jönnek belőlem ezek a szavak. - Be kell vonnunk egy olyan személyt, aki tud józanul is gondolkozni ilyen helyzetekben.
- Te hallod egyáltalán amit mondok? - fortyogott már megint. - Ha elmondom neki, hogy valószínűleg egy emberfarkas ölte meg az apámat, egy hülye átok miatt, jön a kényszer zubbony. Még ezt a levelet is beállíthatják a saját örült elmém szüleményének.
(Ebben van valami) – gondolkodtam el.
Egy nagy sóhajjal felültem mellé a padra, majd egyenesen a szemeibe néztem.
- Akkor mit csináljunk? - kérdeztem beletörődve. - Hol kezdjük?
Látszólag Nicolast megnyugtatta, hogy nem áll szándékomba bevonni a töritanárt, így már ő is nyugodtabban állt a dologhoz.
- Először, bemegyünk az órákra, majd a végén beszélsz a tanárral, hogy még sem kell a véleménye, aztán találkozunk a könyvtárban – sorolta a terveit. - Jó lesz így?
- Rendben – adtam be a derekam, bár nem tetszett, hogy így is beszélnem kell azzal a fickóval.
- Várjunk! - kaptam a fejemhez. - Honnan...
- Honnan tudtam, hogy miről akarsz vele beszélni? - vágott közbe. Én bólintottam megszeppenve. - Ez elég nyilvánvaló. Most inkább menjünk.
Hangosan kopogtam az osztály ajtaján, majd mikor bebocsátást nyertem, egy laza bocsival letudtam a késedelmemet és leültem a helyemre. Misako barna, röntgenszemével vizslatott, majd mikor rá néztem, közelebb hajolt.
- Valami baj van? - kérdezte aggodalmasan.
Csak legyintettem jelezve, hogy nincs, pedig ez nem volt igaz. Nagyon is nagy baj volt.
Egész nap, alig szólaltam meg. Most, hogy Lionel bocsánatot kért, nem kellett menekülnöm a szünetekben, ezért mindig megtalált minket a trió. Szobatársam elég értelmesen el tudott velük beszélgetni, de engem hiába kérdeztek. Nem tudtam odafigyelni. Mindvégig Nicolason, meg ezen az egész átkon, meg életveszélyen járt az eszem.
(Nem vagyok komplett) – állapítottam meg magamban.
Azért akarok segíteni neki, mert engem is érdekel a dolog. Főként, hogy mi köze mindennek a családomhoz. De nem akarom, hogy Nicolasnak baja essen. Na, meg persze nekem se. Körültekintőbbnek kellene lennie, különben nagyon hamar elhúzhatják a nótáját.
- Hahó! - Egy erős kéz ide-oda járt a szemeim előtt, ez segített visszatérnem a való világba. Gyorsan megráztam a fejem, majd felnéztem az integetőre. Beni volt. - Jól vagy?
- Persze, csak elgondolkodtam. – Erőltettem magamra egy mosolyt, majd körbenéztem a teremben. Lionel, Kevin, Misako már az ajtóban álltak, vállukon a táskával, Beni a padom előtt terpeszkedett és rajtunk kívül senki más nem volt benn.
- Mi bajod neked egész nap? - kérdezte Lionel. - Olyan vagy, mint egy zombi.
- Vége a tanításnak? - tértem teljesen magamhoz. A társaság egyszerre bólintott.
- Gyere, mert kilyukad a gyomrom – morgott Misako. Köztudott, ha éhes, akkor nagyon könnyen kijön a sodrából.
- Menjetek csak, nekem van még egy kis dolgom – pattantam fel, majd elkezdtem a füzeteimet bepakolni a táskámba. Az egyik, kicsúszott a kezemből, le a padra, onnan meg egy nagy csattanással a padlóra. - Ó, hogy az a... - gyorsan elharaptam a mondat végét. Hátrébb toltam a székemet, bemásztam a pad alá, hogy kivegyem a füzetet, majd ahogy próbáltam kimászni, szépen bevertem a fejem. Válogatás nélkül szitkozódtam a pad alatt térdelve, erősen szorítva a füzetet és dörzsölgetve a fejemet.
- Na jó – hallottam egy morgós hangot, majd nagy lépteket. - Én ezt nem nézem tovább! - Láttam, ahogy két láb megáll a padom előtt, majd egy nagy rántással, eltűnik a fejem fölül az asztal. Szégyenkezve tekintettem fel az ingerült Lionelre, aki a pad fölött nézett le rám. - Nyögd már ki, hogy mi a bajod! - parancsolt, majd elkapta a karom és felállított.
Amint megálltam a két lábamon, kirántottam kezem az övéből, felkaptam a vállamra a táskát és dacosan néztem rá.
- Nincs semmi bajom – motyogtam az orrom alatt. - Csak rossz napom van.
- Az a gyerek mondott neked valamit, igaz? - Rátapintott a lényegre.
- Milyen gyerek? - kapott a témán Misako.
- Nicolasról beszél – világosítottam fel, majd azokba a sötét szemekbe néztem. - Nem, nem miatta vagyok ilyen, csak egyszerűen rossz napom van.
- Nicolas? - értetlenkedett szobatársam.
- Nekem most nincs időm erre. - Fogtam magam és kikerülve a többieket, kiléptem az osztályból, hogy végre felkeressem Mr. Grey-t.
Pufogva mentem végig a folyosókon, kerülve a diákokat. Szerencsére a csigalépcsőn nem volt senki, mert a diákok messzire elkerülik ezt a helyet, így senki nem láthatta, hogy mekkorát estem. Valahogy beleakadt az egyik lábam a másikba az utolsó lépcsőfokon, így sikeresen hasra vágódtam. A füzet kiesett a kezemből, majd szép ívesen landolt valakinek a fején.
(Talán túl gyorsan adtam hálát)
- Miss Medison? - jött a nevetést visszafojtott hang.
Nagyot nyögve feltekintettem. Mr. Grey szórakozott rajtam, kezében a füzetemmel. Nekem nem volt ennyire vicces a dolog. Fájt mindenem a becsapódásnak köszönhetően.
- Csak szólni akartam – mondtam még mindig a földről.
A tanárnak végre sikerült észrevennie magát. Gyorsan rendezte arcvonásait, majd kezemet elkapva, felsegített.
- Jól van? - fürkészte az arcom, azzal a tipikus tanári vizslatással.
- Igen, jól vagyok – morogtam kissé ingerülten. Már kicsit elegem volt ebből a kérdésből a mai napra. Leporoltam öltözékemet, és a tanárra néztem. - Amiről beszélni szerettem volna, már tárgytalan, szóval nem rabolom az idejét. Azért köszönöm, hogy szolgálatomra állt.
Nem szólt egy szót sem, csak szélesen elmosolyodott. Nekem egyből megakadt rajta a tekintetem. A fejem zúgni kezdett, hihetetlen fájdalom hasított belé. Le kellett hunynom a szemeimet, de ekkor egy kép jelent meg előttem, akár csak Lionelnél.
Ugyan így állt előttem, nagyon elegáns öltönyben, széles mosollyal. A kezeim az övében feküdtek, egymást néztük, végül elkezdett közeledni felém. Mintha meg akarna csókolni. De én nem akartam.
A kép eltűnt, a fejfájás is, de a zúgás megmaradt.
Kinyitottam fátyolos tekintetem. Most aggodalmasan tekintett le rám a férfi.
- Azt hiszem beverhettem a fejem – nyögtem a hazugságot, még mielőtt faggatni kezdene. - Inkább felmegyek a szobámba és ledőlök.
- Inkább nézesse meg a dokival. - Hasonló röntgen szemeket meresztett rám, mint amilyet Misako szokott. - Ha gondolja, felkísérem.
- Nem, köszönöm! - ellenkezdtem azon nyomban. Nem bírtam volna ki még több időt ezzel a hapival. - Menni fog magamtól is. Már jobban is vagyok.
Egy mosolyt erőltettem arcomra, aztán kikaptam kezéből a füzetet és feltrappoltam a csigalépcsőn. Ahogy felértem, gyorsan körbenéztem, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a terep, nekivetettem a hátam a hideg falnak, és lecsúsztam a földre.
Mi ez az egész? - Arcomat a tenyereibe temettem. - Már ő is megjelenik ezeken a furcsa képeken. De mik ezek?
Az idegbaj teljes erőből ledöntött a lábamról. Nem érzékeltem a külvilágot, nem láttam, nem hallottam, még az illatokat sem éreztem. A fejem zúgott a sok érzelemtől emléktől, kérdéstől. Egyiket sem értettem.
Még reggel milyen meggyőződéssel állapítottam, hogy igenis képes leszek egymagam elbírni ezeket a terheket, de ahogy telik az idő egyre nehezebb lesz. Képtelen vagyok mindezek feldolgozására, hiszen olyan gyorsan történt minden. Az egész azzal az álommal kezdődött aztán eljöttem erre a helyre, ahol találkoztam Lionellel, Mr. Greyjel, Nicolasszal. Zavaros az egész. Lehetetlennek tartom, hogy mindezt egymagam sikeresen elrendezem.
Lehet, hogy nemet kellett volna mondanom Nicolasnak? - Egy pillanat alatt fogalmazódott meg bennem a kérdés. - Nem gondoltam át az egészet.
Ebben is volt valami. Hiszen alig ismertem a fiút, de egyből elhittem neki mindent bizonyítékok nélkül. Nem vagyok annyira jó ember ismerő, hogy néhány arcvonás alapján sikeresen megállapítsam ki mond igazat. Mind az amit mondott, lehet hazugság is. Egy idióta csapda, amibe én pont belesétáltam. A végén pedig azt veszem észre, hogy mindenki rajtam röhög, mert bevettem egy természetfeletti lényekről szóló mendemondát. De mégis...
Mikor az emberfakasokról beszélt, olyan érzés kapott el, hogy tudtam, nem hazudhat. Mintha már átéltem volna azokat a perceket, amikor ezekről a lényekről beszéltek. Becsaphat ez az érzés? Lehet, hogy csak én akartam ezt hinni?
Mit tegyek most? - Összehúztam magam a hideg kövön ülve. - Jobb lenne, ha nem is foglalkoznék egyikkel sem? Vagy gyorsan oldjam meg az összeset? De hogyan?
– Látom, tényleg nincs semmi probléma. - A hang hallatára, riadtan kaptam fel a tekintetem.
- Beni? - kérdeztem meglepetten mire felismertem a vigyorgó gyereket. Egy könnyed mozdulattal lehuppant mellém, majd a szemközti falat kezdte kémlelni. Én pedig óvatosan körbesandítottam a néptelen folyosón, aztán a csigalépcső felé néztem, hátha hallok valakit.
- Senki sincs itt – mondta könnyedén a fiú, majd rám nézett. - Miért ücsörögsz itt? Ennyire nagy a baj?
- Miből gondolod, hogy baj van? - próbáltam kitérni a válaszadást. Megpróbáltam minél közönyösebb képet vágni, de tudtam, hogy szinte lerí rólam a kétségbeesés.
- Reggel, hirtelen az a srác elráncigál valamiért, aztán egész nap szótlan és feszült vagy. Nem is beszélve, hogy itt kuporogsz a fal mellett, mint valami elveszett kislány – válaszolt könnyedén. - Ebből csak azt tudom leszűrni, hogy valami tényleg nincs rendben.
- Igazad van – vallottam be egy nagy sóhajjal majd az ölemben fekvő füzetre néztem. - Érezted már úgy, mintha renget dolog kavarogna a fejedben? Mintha valaki összegyűrte volna egy gombóccá minden problémáját és a te fejedben szépen szétdobálná? - Elkezdtem játszadozni a füzet egyik sarkával.
- Nem értelek – nézett rám Kérdőn Beni. - Úgy érzed, mintha mások gondjai a te válladat nyomná?
- Bár nem egészen, de így van – bólintottam. - Mintha teljesen más embereké lennének ezek az érzések, gondolatok, gyötrődések, de mégis mind az enyém. Van ennek értelme? - néztem fel az elképedt fiúra. Tessék, már hibbantnak néz.
- Öhm... - nyelt egy nagyot. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van. Ez pedig azt jelenti, hogy már olyan képet alkotott rólam, ami nem éppen szívderítő számomra.
- Ne haragudj! - morogtam idegesen, miközben megpróbáltam felállni. - Nem akartalak untatni a hülyeségeimmel. Most megyek.
Ahogy ki egyenesedtem, Beni megragadta a csuklómat. Ingerülten fordultam vissza felé, bár nem rá voltam mérges, hanem magamra.
- Sajnálom, én... - szégyenkezve lehajtotta a fejét.
- Semmi baj – válaszoltam kelletlenül, majd kihúzva a kezem az övéből, otthagytam a folyosón.
Ideges voltam. A legszívesebben törtem-zúztam volna. Mindent képes lettem volna egyetlen mozdulattal ripityára törni. Sikítani akartam, kiadni magamból a feszültséget. Nem akartam ezt. Nem akartam érezni, gondolkodni, létezni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ledobtam a táskámat, a füzetemet, és futni kezdtem a folyosókon. Páran érdeklődve néztek utánam, de nem foglalkoztam velük. El akartam menekülni. El ezektől az érzésektől, gondolatoktól. Most azt mondhatná az ember, hogy milyen nyámnyila vagyok, de ha mindenki érezné azokat amiket én. Ha olyan érzelmek tombolnának bennük, amik nem is az övék, ha tudnák, hogy egy ismerősük az életével játszik, de nem tehetnek ellene semmit. Ha olyan képességek birtokában lennének mint én, akkor talán megértenék, miért menekülök. Miért akarom lehagyni ezeket a dolgokat.
Már az udvaron futottam végig, mikor meghallottam a nevem, de nem foglalkoztam vele. Futottam, egyenesen az erdőbe.
Nem akartam gondolkozni, csak a feszültséget levezetni, hogy végre ép ésszel végiggondoljam ezeket, hogy aztán normálisan tudjak dönteni a sorsukról. Csak előre szegeztem a tekintetem és futottam. Most nem szólt a zene, de így is sikerült kizárnom a külvilágot. Könnyedén átugrottam pár gyökeret, de ennél több nem tűnt fel nekem.
Végül arra lettem figyelmes, hogy egy óriási fa áll előttem, hatalmas törzzsel, amitől muszáj volt megállnom.
Mért állítottál meg? - elkezdtem magamban beszélgetni a fával. - Talán dicsekedni akarsz? Hogy te erős vagy? Hogy nincsenek problémáid? - Jobb kezemet felhúzva, egy nagyot ütöttem a fa törzsébe. A fájdalom végighasított a csontjaimon, de nem érdekelt. - Miért kell neked megállítanod? Hiszen neked olyan könnyű. - bevittem egy újabb jobb egyenest. - Miért nekem kell ezeket elviselni? - egy újabb csapás. - Én miért nem lehetek olyan mint te? Hatalmas, erős gondtalan?
- Miért vagyok ilyen gyenge? - bukott ki belőlem hangosan, miután már jó párszor beleöklöztem a törzsbe, majd kimerülten hajoltam rá. - Bocsáss meg!
Azt mondják, hogy a növények érző lények. Könnyen megérzik az emberekben lappangó érzelmeket, de ha valaki bántja őket, azoknak nem bocsájtanak meg. Most itt állok az öreg tölgy előtt, szerteágazó, sűrű lombkoronája alatt és arra kérem, hogy bocsásson meg nekem. Bár hallhatnám mint mondana most nekem. Talán lehordana a sárga földig, amiért rajta vezettem le a dühömet, de az is lehet, hogy megbocsájtana nekem, amiért kicsit leütöttem róla a kérget.
Vérző, sebes jobb kezemet a törzsén hagyva, eltávolodtam tőle.
Fél nap. Ennyi kellett a teljes összeomlásnak. Ha nem lett volna az a kép Mr. Greyjel, akkor talán nem állnék itt a józan ész teljes hiányában.
Nem igaz! - világosodtam meg egy perc alatt. - Itt nem az volt a baj, hogy Mr. Greyjel is volt egyfajta látomásom, mármint nem csak ez volt a baj. Már attól a perctől fogva gyűlik bennem ez a dolog, mióta beléptem ebbe az iskolába. Ma volt az a pont, mikor elszakadt a cérna. Mikor úgy érezte a testem, hogy muszáj kicsit leengednie, különbem tényleg az őrületbe fogom magam kergetni. Érzem, nem... Tudom, hogy a megpróbáltatásaim ezzel nem fejeződtek be. Ám minden egyes alkalommal, mikor csak tudok, próbáljak meg kikapcsolódni, még mielőtt ismét bekövetkezne ez a hisztiroham. Nem roskadhatok össze ezek alatt, hiszen minden problémának meg van a maga megoldása, csak rá kell találni.
Bár szépen szónokoltam önmagamban, éreztem, hogy ezzel még koránt sincs elintézve minden. Azt már tudom, hogy miért borultam ki, de a problémák ugyan úgy megmaradtak.
Elengedtem a fa törzsét, és léptem egyet hátra, ám a mozdulat megszakadt, mikor egy faág reccsent közvetlen mögöttem. Nem én léptem rá, szóval ez azt bizonyítja, hogy nem vagyok egyedül. Ha ekkorát reccsent, akkor valami nagy léphetett rá, és ha nagy, akkor csak egy valami jöhet szóba: Hogy nekem azonnal végem van!
Nagyon-nagyon lassan, torkomban dobogó szívvel kezdtem a hátraarcot. Éreztem, hogy hideg izzadtságcseppek kezdenek gyöngyözni a hátamon, homlokomon. Még a vér is megfagyott az ereimben egy szempillantás alatt.
Végig az járt a fejemben, hogy semmi hirtelen mozdulat. Próbáltam összeszedni gondolatban, hogy erre milyen veszélyes fenevad élhet, de a gondolataim csak a körül forogtak, hogy biztosan nem ember az, aki mögöttem áll.
Egy újabb reccsenést hallottam, de most a fejem felől. Ijedten, nem gondolva a mögöttem álldogáló valamire, felkaptam a fejem. Láttam, ahogyan egy vastag ág, elengedve a törzset, felém kezd zuhanni. Ledermedve álltam, fejem felől egy ág, a hátam mögött egy vadállat halálos gyűrűjében. Tudtam, hogy itt a vég.
Isten veled szép világ! - futott át a gondolat elmémen még az utolsó pillanatban, még mielőtt el talált volna az ág. Lehunytam szemeimet, várva a fájdalmat, de ehelyett egy nagyon erős taszítást éreztem, majd a fejembe nyilat a fájdalom. Az egész testemen végigsöpört a kellemetlen érzés. A mellkasom mintha beszakadt volna egy nagyon nehéz súly alatt. Lassan kinyitottam a szemem, de a könnyeimtől nem láttam sokat.
Valaki volt rajtam. Ott feküdt szemtelenül rajtam, de nem láttam tisztán. Vöröses színben játszott egész lénye. Megpróbáltam kipislogni szemeimből a könnyeket, de a fejemben érzett fájdalom miatt így sem láttam valami jól. Felemeltem a kezeimet, hogy megérintsem megmentőmet, ám a várt ruha anyaga helyett, selymes bundát markolásztam.
Annyira jól esett a tapintása, hogy az sem érdekelt mi lehet az, csak beletúrtam az ujjaimat és élveztem a testéből áradó meleget, puhaságot. A látásom egy pillanatra kitisztult, akkor vettem észre, hogy egy kutya fekszik rajtam. Nem... egy farkas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése