4. fejezet

Egész éjjel alig aludtam valamicskét. Állandóan Nicolas szavai jártak a fejemben. Nem tudtam kitalálni, hogy miért mondta az apja azon a felvételen, hogy a mi családunk múltjában rejlik a kulcs. Jó, talán kicsit nehéz felfogású vagyok, de milyen kulcsra gondolhatott? Az sem biztos, hogy ahhoz az átokhoz van valami köze. De még így is felmerül a kérdés, hogy vajon mi is kapcsolható össze a családommal. Nagyon kusza.

Hajnali fél ötkor meguntam a forgolódást, ezért amilyen csendben csak tudtam, feltápászkodtam, felöltöztem, majd egy hirtelen elhatározást követően, felkaptam iPod-omat, majd kiléptem a néptelen folyosóra. Csendesen haladtam végig a társalgó felé, közben csak a tegnap estén járt az eszem.

Eleinte jót röhögtem magamban azon, amiket a szemüveges mondott, de mikor egyre jobban belejött a mesélésbe, valami elindult bennem. Talán a kíváncsiság felé húzódtam, vagy valami más lehetett, de egyre jobban érdekelt, hogy mit is akart kihozni ebből a dologból. Mikor azt mondta, hogy egy természetfeletti dolog végzett az apjával, mikor kimondatta velem a vérfarkast, mintha deja vu-m lett volna. Mintha megtörtént volna ez velem. Akkor pattant el bennem igazán valami, amikor azt állította, hogy mindennek köze lehet a családomhoz. Teljesen összezavarodtam. Azok az érzések, amik akkor tomboltak bennem, hasonló, mint amiket Lionel közelében éreztem. Akkor gyorsan elköszöntem, majd elhagytam a könyvtárat, mert attól tartottam, hogy abban a pillanatban kitör belőlem valami, ami mardosta a lelkem. Fogalmam sincs, hogy mi lehet az, de tudtam, hogy semmi jó.

- Jó reggelt! - hallottam valahonnan a távolból egy kellemes baritont, amitől sikerült visszatérnem a jelenbe.

Szemeimmel rögtön körbepásztáztam a még sötétségbe borult társalgót. Egy alakot véltem felfedezni az egyik fotelben, de nem láttam az arcát. Egy lépést tettem felé, mire megmozdult.

- Neked is – köszöntem vissza bizonytalanul. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetett az, mert az iménti hangot nem tudtam archoz társítani annyira elgondolkoztam.

- Elég korán van még – állapította meg Lionel, ahogyan felállt a fotelből. Egyből hátráltam tőle. - Talán nem tudsz aludni?

Bárhogy is próbálkoztam, nem hallottam a gúnyt hangjában. Teljesen ledöbbentem. Igaz, nem ez az első alkalom, hogy némiképp normálisan szól hozzám, de mégis furcsa volt. Talán kicsit meg is rémültem.

- Te szívtál, vagy bepiáltál? - Úgy kérdeztem, mintha ez a kettő mindennapos dolog lett volna, csak kíváncsi vagyok, melyik volt ma soron.

- Tessék? - jött az értetlen kérdés.

- Olyan furcsa vagy. - Tettem felé egy lépést. - Se gúnyos hangleejtés, se egy csípős beszólás.

Erre halkan, jókedvűen felkacagott, amitől a szívem kihagyott egy ütemet, majd erősebb tempóra kapcsolt.

- Nem, nem szedtem be semmit, de azt nem mondom, hogy alkoholhoz nem nyúltam – mondta még mindig jókedvűen. - Persze nem vagyok részeg. Ez a puhatolózó kedvességem, pedig azért van, mert... - Hallottam, ahogy nyel egy nagyot. Nekem is kellett. A hirtelen hatásszünet miatt, elkezdett zúgni a fülem, de mégis a szívem heves kalimpálása kezdett nagyon idegesíteni. - Szóval bocsánatot akarok kérni. - hadarta egy szuszra, amitől nekem padlót fogott az állam. 

- Még, hogy nem vagy részeg – ironizáltam, jelezve, hogy nem hiszek neki. Képtelenség, hogy ő kedves legyen velem.

- Éreztem, hogy ez lesz – sóhajtott lemondóan, majd kilépett a sötétségből, így végre láthattam az arcát. Szinte sokkolt a látvány. Sötét szemei csillogtak, akár egy gyereknek, miközben csokit majszol, szája sarkában kedves, aranyos, őszinte mosoly bujkált, aminek látványától, majdnem leestem a lábamról. Egy szempillantás alatt fogalmazódott meg bennem két szó, ami teljesen leírta az előttem álló személyt: Rohadtul helyes.

- Tudom, hogy bunkón viselkedtem, belátom. - Az arca olyan lett, mintha fizikai fájdalmai lennének ezektől a szavaktól. - Gondolkodtam egy kicsit, és arra jutottam, hogy ismeretlenül, csak nem piszkálhatlak, ezért, ha megengeded, szívesen megismernélek. - A végére, visszatért arcára az a mosoly. Elém lépett és kinyújtotta felém a jobb kezét, mint békejobbot. - Lionel Grey vagyok.

Teljesen értetlenül néztem hol a kezére, hol az arcára. Végigpörgettem magamban az elmúlt napok eseményeit, majd arra jutottam, hogy talán egy próbát megér. Igaz, nem csípem, de mégis úgy vonz magához, akár egy biomágnes.  

- Ella Medison. - Végül csak beletettem a kezem az övébe, ezzel megpecsételve a békét, meg talán valami mást is.

Lionel arcán végig futott egy szélesebb mosoly, de gyorsan visszatért az apróbbra, még mielőtt kigyönyörködtem volna magam.

- Nos, Ella, mit csinálsz hajnalok hajnalán idekint? - kérdezte, miután elhúzta a kezét, majd egy laza mozdulattal zsebbe dugta őket.

- Futni indultam – válaszoltam még mindig kábán. Az imént lezajlott beszélgetés kicsit meglepett, bár jó érzéssel töltött el.

- Elkísérhetlek? - jött a meglepő kérdés. Egyáltalán nem számítottam rá, mégis azonnal válaszoltam.

- Igen.

Íme még egy dolog, amin törhetem a fejem.

Nagyon csendben másztunk le a lépcsőkön, mentünk végig a folyosókon, hogy még véletlenül se találkozzunk senkivel. Gyorsan megállapíthattam, hogy Lionel nagyon gyakorlott a lopakodásban. Bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen nagy bajkeverő hírében állt. Mit mondjak, nem volt egy mintadiák, a két haverjával együtt. Hallottam a többiektől, hogy szokásuk éjjelente lelépni a közeli városba, hogy jól berúgjanak, vagy éppen csajozzanak. Hát az utóbbi lehetőségnél némi szorongást éreztem, de nem volt valami erőteljes, ezért nem is foglalkoztam vele.

A hátsó ajtót vettük célba tudván, hogy az nincs bezárva. Amint átléptem a küszöböt, friss levegő tódult tüdőmbe. Nagyon mélyet szippantottam belőle, amit aztán lassan kiengedtem. Ez segített némiképp lenyugodni, de szívem heves dübörgése nem csillapodott. Nem tudtam eldönteni, hogy most jó ötlet e lenne még jobban megterhelni a futással, de amit Lionelre néztem, tudtam, hogy most csakis ez kell nekem, egy kis futás. Gyorsan bedugtam a fülhallgatókat, beállítottam a zenéket, aztán, amíg közeledtünk a kiindulóponthoz, nyújtottam.

Nem messze az erdőtől álltunk meg, ahol a focipálya terült el. Lionel kérdőn nézett rám, de nem vetettem felé a pillantásom, mert tudtam, akkor képtelen lennék elindulni.

- Mehetünk – adtam szóban a löketet, majd elindítottam a zenét és kilőttem.

Nem volt szokásom a futás, de hallottam róla, hogy segít a gondolatok rendezésében. Úgy terveztem, hogy teszek egy kört a pályán, mert lássuk be, szerintem úgy sem tudnék többet megtenni, közben megpróbálom rendezni a bennem gyűlő dolgokat.

Éreztem magamon Lionel tekintetét, ahogy futottam, de megpróbáltam kizárni ezt az érzést és a többire koncentrálni.

A zene dübörgött a fülemben, de mintha nem is hallanám, csak futottam a nagyvilágba. A külvilág megszűnt körülöttem, amint mélyebbre ástam magamban. Megint éreztem a bennem feszülő érzelmek sokaságát, amik csak olyan hirtelen törtek rám, amikor Lionellel voltam. Ott volt a gyűlölet, vágy, valami ismeretlen és a rettentő fájdalom. Nem értettem, hogy mik ezek, hiszen azon kívül, hogy beszólt egy párszor és felidegesített, nem tett velem semmi rosszat. Nem ért hozzám, nem alázott meg, nem tett semmit, amiért kiérdemelte volna ezeket. Vagy legalábbis a gyűlöletemet. A vágyódást iránta, letudhattam a bennem tomboló hormonoknak, hiszen mégis csak pasi, aki irtó jól néz ki. Az ismeretlen érzés, ami egyben volt kellemes és kellemetlen, azt nem tudtam a helyére tenni, hiszen még ehhez foghatót sem éreztem soha. A fájdalom, ami majd szétfeszített, sírásra ösztönzött, azt meg pláne nem értettem. Mintha nem is én érezném ezeket, hanem valaki más. Attól eltekintve, hogy engem gyötörnek, mégsem érzem magaménak.   

A másik, azok az álmok és képek voltak, amik róla szóltak. Először az a bálos álom, mikor az eljegyzésemre mentem. Hozzá kellett mennem a bátyához, de mégis vele táncoltam annak ellenére, hogy tudtam nem helyes. Abban az álmomban, mikor először megláttam, talán egyből beleestem, bár ebben nem vagyok biztos. De tetszett.

Mikor először megláttam, egyből eluralkodtak rajtam az érzések. Mintha nem önmagam lettem volna. Mikor meglátott, majdnem leüvöltötte a hajam. Mikor meghallotta a családnevem, mint egy felbőszült vad, úgy morgott. Aztán hirtelen mintha teljesen kicserélődött volna. Rajta is mintha láttam volna a fájdalmat. Aztán mondott valamit. „Addig jó, amíg nem emlékszel” Mégis mire nem kellene emlékeznem? Talán találkoztunk mi már? Bár ez megmagyarázná, hogy miért rontott rám, már az első alkalommal. Lehet, hogy találkoztunk, de nem emlékszem rá. De még mindig nincs magyarázat az álmomra, vagy azokra a képekre. Nem értettem a miértjét. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez. Lehet, hogy régen tényleg találkoztunk, és ezekkel a dolgokkal próbál emlékeztetni az elmém. Bár akkor nem értem, hogy a rossebbe lehet ekkora marhaságot összeálmodni. Vagy azok a képek. Az oké, hogy róla álmodok, de miért pont ilyen környezetben. Mármint miért nem vagyunk fiatalabbak, ha ezelőtt találkoztunk. Az lehetetlen, hogy gyerekkorunkban találkoztunk, aztán még mielőtt idejövök, lássam a mostani valójában. 

Idegesen megtorpantam. Teljesen felkavartak ezek a gondolatok. Nemhogy rendet, de nagyobb kupit sikerült csinálnom magamban.

Fájdalmasan nyögtem egy nagyot, tenyerembe temettem az arcom, majd elterültem a földön. Csak akkor vettem észre, hogy teljesen kimerültem. A tüdőm, már szinte sípolt a kevés levegő miatt, a szívem majd kiugrott a mellkasomból. Teljes testemben megfeszültek az izmok, de mégsem érdekelt annyira, mint a belső szenvedésem.

Hirtelen a fülhallgató, erős rántásnak köszönhetően kiesett a fülemből, mire kikukucskáltam az ujjaim között. Egy eléggé értetlen Lionel tekintett le rám. Nekem sem kellett több, gyorsan becsuktam a szemem és még jobban arcomra szorítottam a kezem. Nem akartam látni.

- Te sem vagy teljesen komplett – mondta teljes meggyőződéssel, mire én csak horkantottam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit mond, csak próbáltam lenyugtatni magam. - Egy pillanatra nem figyelek oda, te már az erdőt szeled, mint valami kiéhezett vadállat.

Na, erre muszáj volt felnéznem rá.

- Mi van? - kérdeztem zavartan, de pillantásom megakadt a háttérképen. Fák, bokrok, némi reggeli napsütés. Abban a pillanatban felültem, hogy könnyebben körbenézzek. Lionelnek igaza volt. Benn voltunk az erdőben. - Hogy kerültünk ide? - fordultam a nézelődő fiúhoz.

- Ahogy mondtam. Egy kicsit megálltam bekötni a cipőmet, majd mire felnéztem, te éppen az erdőbe tartottál. Én is utánad jöttem – megvonta a vállát, mintha a legkevésbé sem érdekelné a dolog. A táj jobban lefoglalta.

- Miért nem állítottál meg? - kérdeztem, teljesen elképedve.

- Annyira belemerültél a gondolataidba, meg ugyebár szólt a zene – felmutatta a fülemből előhalászott mini hangszórót -, szóval nem akartalak zavarni. Végül csak megálltál.

- Ó – nyögtem teljes szégyenemben.

- Eléggé kiborultál, szóval nem firtatom a dolgot, de azért kíváncsi lennék, hogy mi vette el ennyire az eszed – fordult felém egy cinkos mosollyal, amitől azt hiszem elpirultam.

- Hosszú történet – legyintettem tettetett nyugodtsággal, csakhogy leplezzem zavarom. Majd mindenfelé néztem, csak a srácra nem. 

- Amúgy mióta futsz? - váltott témát belátva, hogy most nem tud meg többet az agyamat romboló sűrű gondolatokból.

- Ma óta – válaszoltam hetykén, de még mindig nem néztem rá. (Milyen érdekes annak a fának az erezete.)

- Nem is futottál eddig? - kérdezte teljes döbbenettel Lionel, mire muszáj volt ránéznem. - Pedig elég sokat sikerült megtenned. Azt hittem, hogy midig is futottál.

- Pedig nem így van. - Valamiért muszáj volt elmosolyodnom. Talán Lionel őszinte csodálkozásán. - Reggel beláttam, hogy nincs értelme annak, ha csak forgolódom, ezért eldöntöttem, hogy futok. - Ismét a fát kezdtem tanulmányozni. - Bár sosem tudtam magam erre rávenni, de most valamiért úgy éreztem, szükségem van rá.

Nem sokkal később visszamentünk a koleszba, ahol már jócskán ébredeztek a diákok. Egészen a társalgóig meg sem szólaltunk, csak csendben haladtunk egymás mellett, aztán egy gyors szia után elmentem a szobám felé.

Amikor beléptem, Misako már az ágyán ült, mellette az iskolatáskája, és indulásra készen állt.

- Hol voltál? - kérdezte, akár egy aggódó szülő. Ezen megint mosolyognom kellett, de még jobban, mikor elmondtam neki, hogy Lionelel. Azt hittem, lefordul az ágyról döbbenetében. - Lionelel?

- Nyugi, bocsánatot kért, kicsit beszélgettünk, futottunk, szóval nem kaptunk össze. - Szerencsére lehiggadt, de még mindig kételkedve fürkészte az arcom.

- Biztos minden rendben?

Olyan szemeket meresztett rám, mintha röntgennel vizsgálna végig. Mintha a vesémbe látna. Egyből eltűnt a jókedvem.

- Nem tudom – vallottam be teljesen letörten, majd rávetettem magam az ágyamra. - Azt hiszem kezdek kicsit megőrülni.

- Köze a van ahhoz az idiótához? - kérdezte, majd leült mellém. Én csak bólintottam. - Ugye nem azt akarod mondani...

- Még ne is gondolj ilyenekre, hiszen alig ismerem, csak egy hete vagyok ezen a helyen – torkoltam le hirtelen, mielőtt befejezhette volna a mondatot.

- Hát akkor? - kérdezte értetlenül. - Azok szoktak így viselkedni, akik szerelmesek egy emberbe, de azt még maguknak sem merik bevallani.

- Én nem vagyok belé szerelmes, csak...

- Csak? - vonta fel az egyik szemöldökét, ami idegesített.

- Nem tudom – fakadtam ki. - Olyan furcsa az egész. Sok mindent érzek iránta. Nem tudom, hogy a szerelem is beletartozik, de nagyon kusza a dolog. Mintha egy rakás, teljesen ellentétes érzelmet felpakoltak volna egy körhintára és jól megpörgették bennem.

- Van még más is? - kérdezte Misako. Én meg elhűlve néztem rá.

- Ez nem elég?

- Ella, ilyen a szerelem – mondta teljes nyugalommal.

- Nem, mert ha szerelmes lennék, akkor éreznem kellene azokat a pillangókat a hasamban, vagy ilyesmi, de ha a közelemben van, a pillangók nyugodtak.

- Akkor mit érzel? - Láttam rajta, hogy megbizonyosodott a saját igazában, ezért kicsit dühíti a makacsságom.

A mellkasomra tettem a jobb kezem.

- Itt, valami nagyon erős, szívszaggató fájdalmat érzek – mondtam, miközben a cipőmet bámultam. - Érzem a haragot, de van bennem vágy is. Úgy érzem, hogy minden időmet vele akarom tölteni, de a fájdalom eltaszít tőle.

- Nem is csodálom, hiszen, ahogy beszélt veled... – morogta szobatársam, és a vállamra tette egyik kezét. Nekem ismét ellenkeznem kellett.

- Nem – ráztam a fejem. - Ez teljesen más miatt van. Mikor először megláttam, már akkor éreztem ezeket. Soha nem beszéltünk egymással az évnyitó napjáig, sőt, nem is találkoztam vele, de mikor megláttam a folyosón, képes lettem volna, helyből kitekerni a nyakát, mellette pedig addig ölelni, amíg marad benne szusz. Van ennek értelme? - fordultam kétségbeesve Misakóhoz.

A lány kicsit hallgatott, próbálta értelmezni magában az elhangzottakat.

Engem annyira jó érzéssel töltött el a tudat, hogy van valaki, akivel megbeszélhetem ezt. Mintha ezek után nem csak én szenvednék ezektől, hanem már szobatársam is. Nem csak nekem kell ezeket végiggondolnom, hanem van valaki, aki osztozik velem a szenvedésemen. Annyira jó érzés volt, rám jött a kényszer, hogy azonnal mondjak el neki mindent. Az álmokat, a képeket, Nicolas apjának a történetét, de gyorsan visszafogtam magam. Igaz, hogy kedvelem Misakót, bízom is benne, de nem akarom terhelni a gondjaimmal. Nicolasszal kiderítjük, hogy miért volt a családnevem azon a videón, egymagam pedig fényt derítek a Lionel körül keringőző rejtélyére. Addig pedig megpróbálok a józan ész területén megmaradni.  

- Figyelj, Ella – fogta meg mindkét kezem Misako, és barátságosan a szemeimet fürkészte. - mindenben segítek, ha tudok, de ez az egész kicsit furcsa. Képtelenség, hogy ilyen érzéseket táplálj egy olyan személy iránt, akit még nem is ismersz.

- Én pont ugyan ezt próbáltam elmagyarázni – morogtam magam elé. Megint csend borult körénk, ami nagyon zavart, ezért megtörtem. - Menjünk inkább, mert mindjárt kezdőnek az órák.

A folyosón sétálva, Misako már megint nem tudta abbahagyni a beszédet, de nem zavart. Örültem neki, hogy valamivel elvonja a figyelmem. Próbáltam minden szavára odafigyelni. Jókat nevettem a vicces történeteken, de valamiért nem éreztem magam teljesen felszabadultnak. Főleg, mikor a folyosó végén megláttam a triót, amint Mr. Grey-el beszélgetnek. Elnézést kértem Misakótól, majd hatalmas léptekkel, arcomra erőszakolt mosollyal, megközelítettem őket. Egyszerre vettek észre, majd mindannyiuk mosolyogni kezdett.

- Jó reggelt! - köszöntem, mint aki a világ leglazább embere lenne, majd a töritanárra néztem. Ahogyan rám vetette jég kék tekintetét, éreztem, hogy mindenemen végigfut a jeges borzongás. Kicsit sem csíptem a fickót.

- Neked is – jött a férfi kórus.

Kicsit frusztrált a társaságból áramló különös aura, ezért gyorsan szerettem volna túl esni rajta.

- Szeretnék önnel beszélni – világosítottam fel a tanárt, aki érdeklődve felhúzta egyik szemöldökét, majd lopva a trióra nézett, végül vissza rám.

- Miről lenne szó? - kérdezte azzal az igazi tanáros mosollyal.

- Ha lehet, akkor négyszemközt – válaszoltam rejtélyesen.

- Rendben, akkor tanítás után, gyere az irodámba – egyezett bele.

- Kö... - próbáltam megköszönni, de Nicolas hangja félbeszakított.

- Gyere velem! - Fogalmam sincs, hogyan került mögém, de egy hirtelen mozdulattal megragadta a karom, majd arrébb vonszolt a kíváncsian fürkésző társaságtól.

A folyosó végén befordultunk, majd megállt.

- Mi az? - kérdeztem döbbenten, amikor szembe fordult velem. Zöld szemei furcsán, idegesen csillantak meg a szemüveg mögött.

- Az éjjel volt valaki a szobámban. - Olyan idegesnek tűnt, hogy már a kezeit kezdte tördelni. Nyugtatólag megfogtam a kezeit, hogy végre befejezze, mert kezdtem megijedni. Magamra erőltettem egy mosolyt, mikor végre rám nézett. - Egy levelet hagyott az éjjeliszekrényemen.

Elkezdett a zsebében turkálni, majd egy teljesen gyűrött, itt-ott szakadt papírt nyomott a kezembe. Széthajtottam a gombóccá gyűrt levelet, majd elolvastam az egyetlen feliratot rajta, ami beterítette az egész lapot. Furcsa tintával rajzolták rá a betűket, mert teljesen elfojt a papíron, de jól ki lehetett venni a felszólítást: Hagyj minket!

- Mi ez? - néztem fel döbbeneten a fiúra. - Valaki megpróbált megfenyegetni téged? De miért?

- Valószínűleg azért, amiért apa is meghalt. - Egész testében remegett a fiú, de nem a félelemtől. Láttam a tekintetén, hogy nem a levél aggasztja. - Tudod mit jelent ez?

Hallottam a csengő kellemetlen riasztását, hogy ideje órára menni, de ebben a pillanatban nem ez volt a legfontosabb számomra. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem tudom, mire gondol, de nem válaszolt addig, amíg ki nem ürült a folyosó.

- Azt, hogy jó nyomon járunk. Nézd a papírt. - Tettem, amit mondott. Néztem a furcsa betűket rajta. - Aki ezt írta, nagyon nem szeretné, ha rájönnénk a kis titokra, hiszen ezt is vérrel írta.