Azt hittem, helyből
kiütöm Lionel összes fogát, amikor beértünk a terembe. Alig léptem át a
küszöböt, a srác már teli szájjal vigyorgott a képembe, mint akinek teljesen
elmentek otthonról.
Kezdjük azzal, hogy az elmúlt éjszaka miatt, így sem voltam a toppon, de ennek a marhának, még egy lapáttal rá kellett tennie.
Nagy sajnálatomra Misako elhúzta a belét, mondván sürgős dolga akadt még az óra előtt, de arról elfeledkezett, hogy engem nem tanácsos otthagyni azzal az elvetemült kutyával.
- Nem tűnsz túl boldognak, Medison – fröcsögte nekem Lionel. - Hosszú volt az éjszaka?
Nem válaszoltam azonnal, csak küldtem felé egy kicsit sem kedves mosolyt.
- Mi az, Lionel? - kérdeztem mézes-mázosan. - Nagyon jó a kedved. Csak nem bolhafürdetés volt? - Erre értetlenül nézett rám. - Mi van? Mindig úgy morogsz mint egy kutya – vontam meg a vállam, és azon voltam, hogy otthagyom, de ekkor megállt mellettünk Kevin meg Beni.
- Sziasztok! - köszönt a fiatalabbik testvér. - Még mindig nyúzzátok egymást?
- Dehogy is – mímeltem örömöt, majd egyik kezemmel elkezdtem Lionel fejét simogatni. - Csak a kis kutyus nem tudja, hol a helye. - Megint jött a morgás, és elhúzódott tőlem. - Nyugi, ha jó leszel, kapsz egy kis pedigrét.
Jót nevetve a poénomon, otthagytam a két elképedt és az egy füstölgő triót, hogy leüljek a helyemre.
Egy csepp jókedvem sem volt. Majd fel tudtam volna robbanni idegességemben. Az este történteket még most sem értettem, de volt egy olyan sejtésem, hogy Lionel, csak játszik velem. Ahogyan viselkedett ott a társalgóban, vagy ahogyan beszélt, mind egy jól eltervezett játék, ami ellenem irányul, bár fogalmam sincs, hogy miért. Soha nem tettem semmi olyat, amivel magamra haragíthattam őt. Bár ez a kutyás beszólás, kicsit sok lehetett neki, mert Kevinnek kellett lefognia, nehogy nekem ugorjon.
Semmi kedvem, vagy idegzetem nem volt hozzá, de tudtam, hogy utánuk kellene néznem. Talán találhatok valami kapcsolatot a családjaink között.
Végül az óra is kezdetét vette. Misako is épségben visszatért. Én behúzott nyakkal vártam a szidást, de látszólag szobatársam nem vett észre semmit.
Ugyan azt csináltuk, mint tegnap. Amint kicsengettek, már ott sem voltunk, csak akkor mentünk vissza, mikor már becsengettek.
Lionel látszólag még egy darabig nem tette túl magát a kutyás dolgon, de nem is akart leszólni érte. Kevin próbálgatta nyugtatni, de mint a ki a falnak beszél.
Utolsó óra, különóra, mármint nekem a természetfotózás, Misakónak rajz. Így elváltak útjaink egy kis időre.
Belépve a terembe, ahol csak elvétve voltak székek, meg pár asztal, amin különböző dolgok hevertek, eltátottam a szám. Nem voltak benn sokan, talán heten, egyetlen ismerős arcot sem láttam, amíg...
- Szedd a virgácsaid, Medison! - dörmögte mögöttem az ismerős, ingerült bariton.
Misako hiányában, nekem ismét felpezsdült a vérem. Megfordultam, és egyenes azokba a sötét szemekbe néztem. Próbáltam a legcsekélyebb érzelmi hullámot küldeni.
- Nem is csodálom, hogy nem férsz el – néztem végig rajta tetőtől-talpig. - Akkora bunkó vagy, hogy azzal már ütni is lehetne.
- Kipróbáljuk? - morogta, miközben felém mutogatta az öklét. Szerencsére, megint megjelent Kevin, aki egy határozott, ám gyengédnek nem nevezhető mozdulattal elkapta a felemelt öklöt, és lenyomta, közben a szeme sem rebbent.
Én, meg mint aki karót nyelt, álltam és vártam, mit is fogok én most kapni.
- Kevin, engedj! - sziszegte Lionel, miközben engem mustrált. - Nem fogom bántani. - Erre nem vennék mérget.
Felváltva néztem a két ürgét, hogy most kezdjek imádkozni az életemért, vagy inkább rohanjak. Bár az imádkozás nem szokásom, sőt, még a futás sem, de ahogy végignéztem a felhergelt ürgén, szerintem a kettőt egyszerre kellene csinálnom. Csak éppen az benne a poén, hogy miattam, most mindkettő ott állt az ajtóban, én velük szemben, és egyetlen menekülési útvonalam, csak az a pár ablak lehet, de ha azon kiugrom a biztos halállal találkozom. Szóval, egyetlen dolgot tehetek, hogy bízom Kevin erejében. Nem a legjobb döntés, de vagy ez, vagy a biztos halál. Hogy én miért nem tudom befogni?
- Hoztál gépet? - kérdezte hirtelen az idősebbik Smith. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, úgy elmélyedtem önmagamban, végül világosság gyúlt elcsigázott, rettentő sötét elmémben.
- Persze – bólintottam, majd gyorsan felmértem a környezetem. Kevin még mindig vasmarokkal fogta Lionel kezét (mint egy pár), Lionel nyugalmat mímelve várta, hogy mikor lazul a szorítás, hogy végre leszedje a fejem, az a pár ismeretlen, meg félszegen bámult minket. Szépen összegyűltünk. - Te is erre az órára jelentkeztél?
- Nem – mosolyodott el Kevin. Még jó, mert nem tudnám elképzelni az egyik bokor mélyén gubbasztva, várva a legjobb időpontot, hogy lekaphasson egy madarat, mókust, vagy valamit. - Csak gondoltam elkélne némi szigor, amíg nem jön be a tanár. - Haragosan ránézett Lionelre, aki erre nagy döbbenetemre, behúzta a nyakát, majd sértődötten elfordult tőlünk.
- Nem kell bébiszitter – morgott, mint egy ötéves.
- Akkor jó – mondta könnyedén Kevin, és nagy ijedelmemre elengedte a kezét. Hát szerintem egy pillanatra megállt még a szívem is. Nekem végem. Viszlát, világ!
De nem történt semmi. Lionel még mindig állt behúzott nyakkal. Ebbe meg mi üthetett? Talán Kevin volt rá ilyen hatással? Egy pillanattal ezelőtt, szinte láttam magam előtt gondolatait, amik éppen a kivégzésem körül forogtak, most meg mint egy kutya, meghunyászkodott.
- Ha nem tudnám mekkora egy pöcs vagy, most talán még meg is sajnálnálak – csúszott ki a számon, mire egy vérfagyasztó pillantást kaptam.
- Liba – vágta hozzám a szót.
- Rühes kutya.
Még egy darabig bombáztuk egymást a tekintetünkkel, aztán egy szép, íves fordulattal otthagytam, mint aki jól végezte a dolgát, majd inkább az asztalokra kitett kütyükkel foglalkoztam.
Volt minden. Régi fényképezőgépek, mellette, pár fénykép, különféle alkatrészek stb. Imádtam a fényképezést, ezért a fényképezőgépeket is. Úgy kapkodtam a fejem, mint gyerek a cukorbolt kirakatánál. Mindegyiket megnéztem, rácsodálkoztam, ezzel el is ment az idő, meg sikerült lenyugtatnom magam.
A tanár megkért minket, hogy kapjunk el egy széket, üljünk le, aztán mutassunk pár régebbi képet, meg a gépünket.
Az enyém egy Canon EOS 60D digitális fényképezőgép, amit imádtam, mert olyan szépen visszatükrözte a színeket. Még az éjszakai égboltot is le tudtam vele fényképezni.
- Ezek nagyon szép képek, Ella – dicsért meg a tanárnő, ahogy az albumomat forgatta, lapozgatta. Én teli szájjal vigyorogtam, a dicséret miatt. Büszke voltam magamra. Még Lionel haragos motyogása sem érdekelt.
- Már is beloptad magad a szívébe – hajolt közelebb hozzám egy ismeretlen fiú, aki valahogy odakeveredett mellém. - Nem sűrűn dicsérget.
Értetlenül meredt szemüvegén keresztül a szemeibe, majd a tanárra, végül ismét rá.
- Nekem nem tűnik túl szigorúnak.
- Csak várd ki a végét – mondta, teljes nyugalommal, miközben az albumomat tanulmányozta az ölemben. - Még új vagy, szóval először a kedves oldalát mutatja. Egy igazi köpönyegforgató.
Erre muszáj volt felnevetnem, de sikerült egy apró kuncogássá csitítanom.
Tényleg elég hihetetlen volt elképzelni a tanárnőről, hogy egy elvetemült boszi legyen. Kezdjük azzal, hogy a természetfotózás nyugodt dolog, ezért el is vérható, hogy a személy, aki ezt művelje, annak természet adta nyugalma legyen.
Akkor Lionel mit is keres itt? - Gyorsan megfordultam, hogy végignézzek rajta, de sajnos ő is engem bámult, szóval inkább a mellettem ülővel foglalkoztam.
- A nevem Ella Medison – mutatkoztam be. Erre ő is rám nézett.
- Medison? - kérdezett vissza, de nem várt választ. - Én Nicolas Toth vagyok.
Aranyos fiúnak tűnt, a maga kb. százhetven centijével és természetfelettien zöld szemeivel. Első látásra az a tipikus stréber, de mégsem. Más volt. Valami furcsa, rejtélyes aura vette körül, amitől nekem az az érzésem támadt, hogy muszáj megismernem.
- Miért ilyen érdekes a családnevem? - kérdeztem. Nem értettem, hogy miért ez volt az, ami kicsúszott a számon, hiszen őt akartam megismerni, nem azt, hogy miért fúj Lionel rám. Mert ugyebár a családnevem az nem tetszett neki.
- Érdekes? - kérdezett megint vissza, de mint az előbb, most sem várt választ. - Többen érdeklődtek a neved iránt?
Jeleztem neki, hogy nézzen hátra. Megtette, majd pont farkasszemet nézett Lionellel, aki valószínűleg elhatározta, hogy megint lyukat éget a hátamba a pillantásával.
- Ő például majdnem szívgörcsöt kapott, mikor bemutatkoztam – fordultam vissza egy nagy sóhajjal. - És a bátyja, a töritanár is elég érdekesen nézett rám.
- Te mit tudsz a felmenőidről?
- Az égvilágon semmit – ráztam a fejem. - Csak annyit, hogy egy nemesi család voltunk mindig, de ennél többet nem.
- A mai órán megnézzük, hogyan is viselkedtek a természetben – szólt a tanárnő, mire Nicolas és én, kissé meglepetten néztünk fel. - Fogjátok a cuccaitokat, lemegyünk az udvarra.
Kérdőn néztem a szemüveges fiúra, aki csak sóhajtozva fogta a táskáját, majd engem bevárva, elindult a tanárnő után.
- Te tudsz valamit? - kérdeztem kíváncsian.
- Tudok egyet, s mást – bólintott. - De nem túl fontos dolgok.
- Elmondod?
- Csak alap dolgok – vonta meg a vállát. - A Medison család nemesek voltak. Bár nem tudni, honnan jött a vagyon. Sehol nincs leírva, hogyan váltak egyszerű parasztokból, hirtelen nemesekké. Mert ugyebár ez történt.
- Mi az, Medison? - zavart meg Lionel. - Új csatlóst találtál? Nem elég az a furcsa nevű lány?
Ha a belőle áradó gúny kézzelfogható lenne, habozás nélkül agyon ütném vele.
- Ne legyél féltékeny, Lionel – vicsorogtam rá. Egyből felhúzott. Pont, mikor elég érdekes témáról beszélgettem Nicolasszal. - Bocs, hogy nem a te társaságod keresem, de veled egy értelmes szót sem lehet váltani. Nagyon vicces ez a hadakozás közöttünk, de tudod, én inkább olyannal vagyok, aki nem azon van, hogy minél hamarabb az őrületbe kergessen.
- Ő meg pont megfelel? - kérdezte egy gúnyos vigyorral, és a mellettem menetelő fiúra mutatott.
- Pontosan – bólintottam. Látszott rajta, hogy nem tetszik a válaszom, de nem firtatta a dolgot.
- És miről folyik a szó köztetek? - kérdezte a legnagyobb undorral, mintha fájna neki az értelmes társalgást elindítani.
- Semmiféle olyan dologról, ami téged érdekelhet – motyogta mellettem Nicolas, majd olyasmi aura kezdte körbelengeni, ami engem is meglepett. Szerintem még a hülye is tudná, hogy mit jelent. Utálat.
- Hát jó – sóhajtott a fiú, mint aki észre sem venné ezt, majd előre ment.
- Nem kedveled, igaz? - kérdeztem, ahogy kiléptünk a hátsó udvarra. Egyből elvakított a nap erős, meleg fénye. Hunyorognom kellett, ahogy felnéztem Nicolas arcába.
- Nem, nem igazán – vallotta be a nyilvánvalót.
A tanárnő azt az utasítást adta, hogy az iskola teljes területén fényképezzünk le bármit, de az erdőbe, vagy az épületbe ne menjünk.
Én direkt Nicolas közelében maradtam, hogyha netalántán ismét olyan állapotban lesz, akkor rákérdezzek a folytatásra. Sokáig nem is találtam rá alkalmat, mert mindig dünnyögött valamit magában. Látszott rajta az elutasítás, szóval nem akartam zaklatni.
Csináltam pár képet az épületről, virágokról, még az erdőről is, mikor valami nagyon furcsát vettem észre. Egyre többet kerestem a szememmel Lionelt. Végül egy rózsabokor mellett láttam meg. Háttal állt nekem, de gondolom észrevehette, hogy figyelem, mert lassan megfordult.
Mint az éjjel, most is elém villant egy kép. De most valamivel intenzívebben. A fejem elkezdett hasogatni, muszáj volt rászorítanom a kezem.
Lionel volt, ahogy áll egy rózsabokor mellett. Egy elegáns öltöny volt rajta, bár a nyakkendő nem volt bekötve. Kedvesen mosolygott felém, jobb kezét kinyújtotta, másikban pedig egy vörös rózsa volt. Nem tudtam uralkodni a testemen. Magától indult meg, egyenesen Lionel felé. Éreztem, hogy a szívem olyan hevesen lüktet, hogy majd kiugrik a bordáim közül. Pillangók százai repkedtek a gyomromban, ahogy egyik kezem találkozott az övével. Nem voltam képes levenni a tekintetem azokról a sötét szemekről. Megigéztek. Felém nyújtotta a rózsát, amit én nagy örömmel fogadtam el. Talán nagy volt a lendület, vagy figyelmetlen voltam, de pont egy tüskét találtam meg az ujjammal.
A fájdalom térített észhez. A kép eltűnt, ismét a valóságban voltam. A puha fűben térdeltem, fejemre szorítottam mindkét kezem és a könnyeimet próbáltam visszafojtani.
Sűrűn kapkodtam a levegőt, próbáltam teljesen a külvilágra koncentrálni, mert különbem a lelkembe nyilalló fájdalom, teljesen eltiporna. Nem akartam ezt a fájdalmat. Nem akartam érezni. Görcsösen kapaszkodtam a józan ész határába, hogy el ne veszítsem a fejem, különben elveszek.
- Jól vagy? - jött valahonnan a távolból egy aggódó hang. Fátyolos tekintetemet felemeltem, hogy rá tudjak nézni az illetőre, aki eltakarta a napot. Ő volt az. Lionel teljes valójában. Minden fájdalmam, rossz, illetve furcsa érzésem okozója.
- Jó vagyok – nyögtem nehézkesen, közben azon voltam, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Lassan elkezdtem mászni a földön, de úgy remegtem egész testemben, hogy alig bírtam megtartani magam. A fejem lüktetése enyhült, de még mindig nem tökéletes.
Nem tudtam tőle menekülni. Leguggolt mellém, kezét a vállamra tette, én bennem pedig meghűlt a vér. Ahogyan hozzámért, még elviselhetetlenebb lett a fájdalmam.
- Vedd le rólam a kezed! – bukott ki belőlem, de mintha nem is én lettem volna. Mintha valami különleges erő, elszakított volna a testemtől, mintha egy új lélek szállt volna a helyemre. Csak tehetetlenül hallgattam, ami kicsúszott a számon. - Nem akarom ezt érezni.
- Ella! - szólt valaki a hátam mögött. - Minden rendben?
Most Nicolas volt, aki a segítségemre sietett, de nem jött közelebb. Ellenszenvesen bámult Lionelre, aki igen meglepett képet vágott, végül megfogta magát, felállt, és egy szó nélkül eltűnt.
Kérdőn néztem utána. Olyan furcsa volt minden. Kezdtem megnyugodni, ahogy távolodó alakját szemléltem. Minden kezdett visszaállni a normális folyamba.
Miért van rám ilyen hatással? Miért látom ezeket a képeket? Miért éppen Lionel szerepel bennük? - és még több megválaszolatlan kérdés keringett elmémben. Valahogy választ kellett találnom rájuk. Egy biztos, hogy tőle nem kaphatok választ. Talán...
Gyorsan a szemüvegesre néztem, aki még mindig pár lépés távolságban nézett Lionel után.
- Nicolas – szólítottam meg, amitől olyan arcot vágott, mintha egy álomból ébredt volna. Végül odajött, segített felállni, majd kérdőn nézett rám. - Nincs semmi bajom.
- Mégis mi volt ez? - kérdezte, ahogyan felszedte a földről a gépemet, majd a kezembe nyomta.
- Csak segíteni akart – vontam meg a vállam, mikor Lionel hűlt helyére néztem.
- Jobb lenne, ha távol tartanád magad tőle. – Láttam rajta, hogy még ideges, bár nem tudom, hogy még mindig Lionel miatt, vagy bármi másért, de nem érdekelt.
- Talán tudsz róla valamit? - Próbáltam valamit kiolvasni valamit a szeméből, de nem sokra jutottam. Még egy arcizma sem rándult. Válaszolni sem akart, ezért egy újabb kérdést tettem fel. - Mit tudsz még a családomról?
- Vége az órának – mondta, nem éppen a kérdésre válaszolva. Mintha nem is hallotta volna, amit kérdeztem. - Menjünk.
***
Nicolas azóta egy szót sem szólt hozzám, még rám sem nézett. Tudtam, hogy valamit titkol, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit. Bármikor, ha megpróbáltam beszélni vele, vagy éppen a közelébe kerülni, úgy tett, mintha ott sem lennék.
Egy hét telt el az első nap óta. A triumvirátust sem láttam abban az egy hétben. Misako szerint ez természetes, hiszen többször volt már, hogy napokra eltűntek. Bentlakásos iskola révén, megtudtam egyet, s mást róluk, de a lányok, meg némi fiú igen nyálas és szeretetteljes beszámolójukból nem sokra mentem. Az egyetlen, aki a segítségemre lehetett, az Nicolas, de ő látni sem akart, bár nem tudom, hogy miért.
Azóta sem jöttek elő új képek, sőt még az álmom sem zargatott, de tudtam, hogy valami nincs rendben, ezért minél hamarabb beszélni akartam Nicolasszal.
Éppen a könyvtár folyosójára fordultam, mikor a keresett személy, egyenesen rátaposott a lábamra.
- Bocsi – nézett rám bocsánatkérőn.
- Oh, végre hajlandó vagy hozzám szólni? - kérdeztem cinikusan, miközben próbáltam visszafojtani a lábamba nyilalló fájdalom keltette kellemetlen érzést.
- Figyelj, Ella! - nézett rám teljes komolysággal. - Tényleg sajnálom, hogy eddig semmibe vettelek, de kellett egy kis idő, hogy átgondolhassak egy-két dolgot.
- Teljes sötétség – mondtam, közben értetlenül meredtem rá. - Min kellett agyalnod egy héten keresztül?
- Gyere velem! - Hirtelen megragadta a karom és berángatott a könyvtárban.
A könyvtároson kívül, senki nem volt benn, szóval nyugodtan megkerestük a legeldugottabb helyet, ott leültetett, majd leült velem szemben.
Egy darabig csend honolt köztünk, ezt megunva, sietősre vettem a tempót.
- Szóval? - próbáltam beszédre ösztönözni.
- A családom, vagyis apám, a régi hiedelmekkel foglalkozott – kezdett bele egyszerűen.
- Hiedelmekkel? - kérdeztem vissza. - Vagyis?
- Természetfeletti dolgok. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok. Azoknak eredetével.
- O-oké. - Teljes képtelenség. Ezek nem léteznek.
- Tudom, hogy te nem hiszel bennük. - Átlátott rajtam. - Sokan őrültnek tartották apámat, mert ezekben hitt, kutatott. Mikor kicsi voltam, egy lángelmének tartottam, de ahogy nőttem, úgy a csodálatom nekem is átváltott kételkedőre, mígnem egyik nap, amikor hazamentem, apám szétmarcangolt testét találtam az irodájában. - Láttam, ahogy megrezdül az arca.
- Tessék? - hőköltem meg.
- Apám egy átokkal kezdet foglalkozni. Minden idejét lekötötte annak a megismerése, tanulmányozása. Engem is bele akart venni, de elfordultam tőle. Én sem láttam benne mást, csakis a legnagyobb marhaságot, amit egy szenilis vénember kitalált. - Két keze ökölbe szorult az asztal lapján, de fenntartotta a szemkontaktust.
- Várj! - szóltam közbe, és teljesen értetlenül meredtem rá. - Miféle átok? Apádat megölték? Miért mondod ezt el nekem? - vágtam neki a kérdéseket, de csak türelmesen leintett.
- Had magyarázzam el!
- Akkor, kérlek, világosabban beszélj!
- Nos, apám odavolt a természetfeletti dolgokért. Tanulmányozta a szellemeket, boszorkányokat, vámpírokat, vérfarkasokat, stb. - kezdett bele újra, én pedig teljes odafigyeléssel meredtem rá. - Egyszer ráakadt egy átokra, amit a Farkasok átkának hívnak. Egyből belevetette magát a dologba. Szinte megszállott volt. Engem is bele akart vonni, el akarta mesélni, milyen nagyszerű felfedezésre bukkant, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt az, amibe talán bele is őrült. Nem hallgattam meg. Nem volt más számomra, csak egy ember, akinek már nem épp az elméje. - Egy pillanatra abbahagyta, csakhogy egy nagy levegőt vehessen, majd kifújta azt. Láttam a szemében a megbánást, bár még mindig nem sokat értettem a történetből, így ebből az érzelemből sem sokat. - Egyik este, mikor hazamentem, az irodájában találtam rá, mármint ami maradt belőle. Ezt inkább nem részletezem. - Egy nagyot nyelt. - Minden kutatása, papírok, könyvek, programok megvoltak, csak egyetlen dologról nem volt semmi. A Farkasok átkáról. Azok szőrén-szálán eltűntek. Ám, ami a legfurcsább volt az egészben, az orvosok szerint, egy vadállat, talán farkas ölhette meg az apámat.
- Ne haragudj, de mi ebben a furcsa? - értetlenkedtem szokásomhoz híven.
Erre megint egy nagy levegőt vett, mintha csak azt akarná mondani nekem, hogy milyen értetlen vagyok. Bár erről magam is tudok, nem kell jelezni.
- Kezdjük ott, hogy a farkasok falkában járnak. - Felmutatta a hüvelykujját, majd a mutatót is. - Aztán, hogy a városba nem merészkednek. - Most jött a középső. - Pláne, nem egy házba. - Gyűrűsujj. - A ház körül egyetlen vadállat lábnyomát sem találták meg, csak emberiek voltak.
- Várj! - szóltam megint közbe. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem is vadállat volt, hanem ember?
- Vagy mindkettő – válaszolt teljes természetességgel, nálam meg megint teljes volt a sötétség. Igyekeztem leplezni, de nem sok sikerrel. - Tényleg ennyire sötét vagy? - fakadt ki arcomra pillantva.
- Bocs, de nem értem ezeket a sötét, mindentudó gondolatokat. Nekem értelmesen beszélj, mert elhiheted, hogy most a rejtvényekhez van a legkevesebb energiám és kedvem – válaszoltam kissé sértetten. - Szóval? Mi is ez az egész?
- Szóval. Semmi egybeesés nincs szerinted? - tárta ki a kezét, mintha ebből mindent meg kellene értenem. - Figyeltél te rám egyáltalán?
Elengedtem a fülem mellett a gúnyos hangnemet, majd gyorsan végigpörgettem elmémben a hallottakat.
Nicolas apja természetfeletti dolgokkal foglalkozott, majd rátalált egy Farkasok átka nevű átokra (meg kell jegyeznem, elég elmés név), amibe annyira beletemetkezett, hogy már a saját józan eszét is elvette. Végül brutális módon megölték, elvittek minden olyan iratot, könyvet stb. ami ezzel a dologgal volt kapcsolatos. Az orvosok szerint egy vadállat volt a gyilkos, ám egyetlen nyom sem utalt arra, hogy állat járt volna a háznál, ám emberi lábnyomokat találtak.
- Még mindig nem értem – ráztam a fejem. - Ha nem volt ott állati lábnyom, csak emberi, akkor miért mondták azt, hogy állat marcangolta szét a testet?
Nicolas egy hatalmasat csapott a homlokára, majd kezét végighúzta az arcán.
- Most ne a logikus oldalát nézd – mondta, miközben próbálta rendezni arcvonásait.
Hallgatva rá, még egyszer végigpörgettem magamban a hallottakat. A végére fény gyúlt elmémben. Lehet, hogy arcomra is kiült a megvilágosodás öröme, mert Nicolas arca is felderült.
- Azt akarod mondani, hogy talán egy... - még gondolatban is ostobaságnak tűnt, nemhogy kimondva - ...egy vérfarkas lehetett? - Végül csak kimondtam. A szemben ülő szemüveges fiú nem röhögött ki, szóval, lehet, hogy nem is ostobaság.
- Végre – sóhajtott megkönnyebbülve. - Még sem vagy olyan ostoba. - Ezt valahogy nem vettem magamra. - Nekem is ez jutott eszembe először, de utánanéztem. Találtam pár dolgot, ami nem egyezik. Gyere! - Gyorsan felpattant, majd az egyik géphez vezetett. Csak akkor esett le, hogy mi bizony a könyvtárban vagyunk, méghozzá csak ketten, mert a könyvtáros felszívódott. Meg akartam nézni, hogy vajon mennyi lehet az idő, nem akartam, hogy ránk zárják az ajtót, mert az ágyamban akartam aludni, de Nicolas gyorsabb volt.
- Ezt nézd! - szólt rám, majd a képernyőre mutatott, ami tele volt mindenféle farkasemberes képpel, a legaranyosabbtól a légundorítóbbig.
Lejjebb ment az oldalon, ahol valami szöveg volt.
- Mi ez az egész? - kérdeztem, miközben a képekbe temetkeztem.
- Ezek a vérfarkasokról szóló történetek, hiedelmek. - Válaszolt könnyedén Nicolas majd felém fordult. - Mit tudsz róluk?
- Izé... - gondolkodtam el. Elég hülye kérdés, bár eldöntöttem, hogy belemegyek a dologba, ezért válaszoltam. - Ha jól tudom, elég rusnya teremtmények. Halhatatlanok, mint a vámpírok, de amíg a vámpírokat a napfény, foghagyma, kereszt sebzi meg, addig őket ezüsttel lehet, és persze holdtöltekor teljesedik ki az erejük, csak akkor képesek az átváltozásra. Mármint, akkor változnak át, hiszen nincs beleszólásuk. - Az utolsó mondatnál megcsillant a fiú szeme, amit már megint nem értettem.
- Éppen ez benne a bökkenő – mutatta fel a mutatóujját. - A vérfarkasok, csak holdtöltekor képesek átváltozni, de azon az estén, mikor apám meghalt, nem volt telihold. - Visszafordult a géphez és valamit pötyögni kezdett. - Utána néztem ás kultúrákban a farkasokhoz fűződő hiedelmeket, majd találtam egy elég érdekeset. - Kíváncsian közelebb hajoltam. - Ezek itt az emberfarkasokról írnak.
- Emberfarkasok? - kérdeztem vissza.
- Nem olyanok, mint a vérfarkasok. Teljesen más a kettő.
- Még is miben?
- Míg a vérfarkasokat az jellemzi, amit az imént elmondtál, addig az emberfarkasok, nemcsak részben, hanem teljes farkas alakot öltenek, akkor, amikor csak akarnak. Őket nem befolyásolja a telihold.
- Mármint a vérfarkasoknak félig ember, félig farkas alakjuk van, igaz? - Válaszul egy bólintás jött. - Az emberfarkasok, pedig emberek, aki képesek farkassá változni.
- Megy ez neked – jött a gúnyos dicséret, mire fintorba torzult az arcom, de azért jól esett. - Ámbár pár országában úgy hiszik, hogy ezek az emberfarkasok, más néven werwolf, nemcsak a farkas alakot tudnak felvenni, hanem disznó, kecske, ló, kígyó, macska, sólyom, hal is megy nekik.
- Most akkor kanyarodjunk vissza az elejére – szóltam hirtelen, mielőtt még elveszíteném a fonalat. - Apád ilyen dolgokkal foglalkozott, míg végül meg nem ölték.
- Igen, ilyen dolgokkal foglalkozott, de pontosan egy átokkal, mikor megölték. - Kikapcsolta a gépet, majd a széken felém fordult.
- Akkor, ha jól gondolom, azt hiszed, hogy apádat amiatt az átok miatt ölték meg, méghozzá egy ilyen emberfarkas?
- Nagyon ügyes – bólintott.
- Sikerült valamit kiderítened arról az átokról? - kérdeztem teljes kíváncsisággal.
- Egyelőre semmit – válaszolta lehangoltan. - De apám halála után találtam egy DVD-t, amin egy videó volt, mármint apa videós naplója. Azt valamiért nem vitték el a gyilkosok.
- Mi volt rajta?
- Az utolsó napjaiban készülhetett, nem tudom, mert csak egy részletet tudtam megnézni belőle. Nagyon zaklatott volt. Azt mondta, hogy olyan dolgokba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Sőt, érte fognak jönni. Ennél többet nem tudtam meg, kivéve... - Nem folytatta. Mintha hirtelen kikapcsolt volna. Csak üveges tekintettel meredt rám.
- Mit? - kérdeztem izgatottan. Nem is értettem, hogy miért hoz ennyire lázba ez a dolog. - Mit tudtál meg?
- A videón, apám azt mondta, hogy az átok kulcsa a Medison család történetében található
Kezdjük azzal, hogy az elmúlt éjszaka miatt, így sem voltam a toppon, de ennek a marhának, még egy lapáttal rá kellett tennie.
Nagy sajnálatomra Misako elhúzta a belét, mondván sürgős dolga akadt még az óra előtt, de arról elfeledkezett, hogy engem nem tanácsos otthagyni azzal az elvetemült kutyával.
- Nem tűnsz túl boldognak, Medison – fröcsögte nekem Lionel. - Hosszú volt az éjszaka?
Nem válaszoltam azonnal, csak küldtem felé egy kicsit sem kedves mosolyt.
- Mi az, Lionel? - kérdeztem mézes-mázosan. - Nagyon jó a kedved. Csak nem bolhafürdetés volt? - Erre értetlenül nézett rám. - Mi van? Mindig úgy morogsz mint egy kutya – vontam meg a vállam, és azon voltam, hogy otthagyom, de ekkor megállt mellettünk Kevin meg Beni.
- Sziasztok! - köszönt a fiatalabbik testvér. - Még mindig nyúzzátok egymást?
- Dehogy is – mímeltem örömöt, majd egyik kezemmel elkezdtem Lionel fejét simogatni. - Csak a kis kutyus nem tudja, hol a helye. - Megint jött a morgás, és elhúzódott tőlem. - Nyugi, ha jó leszel, kapsz egy kis pedigrét.
Jót nevetve a poénomon, otthagytam a két elképedt és az egy füstölgő triót, hogy leüljek a helyemre.
Egy csepp jókedvem sem volt. Majd fel tudtam volna robbanni idegességemben. Az este történteket még most sem értettem, de volt egy olyan sejtésem, hogy Lionel, csak játszik velem. Ahogyan viselkedett ott a társalgóban, vagy ahogyan beszélt, mind egy jól eltervezett játék, ami ellenem irányul, bár fogalmam sincs, hogy miért. Soha nem tettem semmi olyat, amivel magamra haragíthattam őt. Bár ez a kutyás beszólás, kicsit sok lehetett neki, mert Kevinnek kellett lefognia, nehogy nekem ugorjon.
Semmi kedvem, vagy idegzetem nem volt hozzá, de tudtam, hogy utánuk kellene néznem. Talán találhatok valami kapcsolatot a családjaink között.
Végül az óra is kezdetét vette. Misako is épségben visszatért. Én behúzott nyakkal vártam a szidást, de látszólag szobatársam nem vett észre semmit.
Ugyan azt csináltuk, mint tegnap. Amint kicsengettek, már ott sem voltunk, csak akkor mentünk vissza, mikor már becsengettek.
Lionel látszólag még egy darabig nem tette túl magát a kutyás dolgon, de nem is akart leszólni érte. Kevin próbálgatta nyugtatni, de mint a ki a falnak beszél.
Utolsó óra, különóra, mármint nekem a természetfotózás, Misakónak rajz. Így elváltak útjaink egy kis időre.
Belépve a terembe, ahol csak elvétve voltak székek, meg pár asztal, amin különböző dolgok hevertek, eltátottam a szám. Nem voltak benn sokan, talán heten, egyetlen ismerős arcot sem láttam, amíg...
- Szedd a virgácsaid, Medison! - dörmögte mögöttem az ismerős, ingerült bariton.
Misako hiányában, nekem ismét felpezsdült a vérem. Megfordultam, és egyenes azokba a sötét szemekbe néztem. Próbáltam a legcsekélyebb érzelmi hullámot küldeni.
- Nem is csodálom, hogy nem férsz el – néztem végig rajta tetőtől-talpig. - Akkora bunkó vagy, hogy azzal már ütni is lehetne.
- Kipróbáljuk? - morogta, miközben felém mutogatta az öklét. Szerencsére, megint megjelent Kevin, aki egy határozott, ám gyengédnek nem nevezhető mozdulattal elkapta a felemelt öklöt, és lenyomta, közben a szeme sem rebbent.
Én, meg mint aki karót nyelt, álltam és vártam, mit is fogok én most kapni.
- Kevin, engedj! - sziszegte Lionel, miközben engem mustrált. - Nem fogom bántani. - Erre nem vennék mérget.
Felváltva néztem a két ürgét, hogy most kezdjek imádkozni az életemért, vagy inkább rohanjak. Bár az imádkozás nem szokásom, sőt, még a futás sem, de ahogy végignéztem a felhergelt ürgén, szerintem a kettőt egyszerre kellene csinálnom. Csak éppen az benne a poén, hogy miattam, most mindkettő ott állt az ajtóban, én velük szemben, és egyetlen menekülési útvonalam, csak az a pár ablak lehet, de ha azon kiugrom a biztos halállal találkozom. Szóval, egyetlen dolgot tehetek, hogy bízom Kevin erejében. Nem a legjobb döntés, de vagy ez, vagy a biztos halál. Hogy én miért nem tudom befogni?
- Hoztál gépet? - kérdezte hirtelen az idősebbik Smith. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, úgy elmélyedtem önmagamban, végül világosság gyúlt elcsigázott, rettentő sötét elmémben.
- Persze – bólintottam, majd gyorsan felmértem a környezetem. Kevin még mindig vasmarokkal fogta Lionel kezét (mint egy pár), Lionel nyugalmat mímelve várta, hogy mikor lazul a szorítás, hogy végre leszedje a fejem, az a pár ismeretlen, meg félszegen bámult minket. Szépen összegyűltünk. - Te is erre az órára jelentkeztél?
- Nem – mosolyodott el Kevin. Még jó, mert nem tudnám elképzelni az egyik bokor mélyén gubbasztva, várva a legjobb időpontot, hogy lekaphasson egy madarat, mókust, vagy valamit. - Csak gondoltam elkélne némi szigor, amíg nem jön be a tanár. - Haragosan ránézett Lionelre, aki erre nagy döbbenetemre, behúzta a nyakát, majd sértődötten elfordult tőlünk.
- Nem kell bébiszitter – morgott, mint egy ötéves.
- Akkor jó – mondta könnyedén Kevin, és nagy ijedelmemre elengedte a kezét. Hát szerintem egy pillanatra megállt még a szívem is. Nekem végem. Viszlát, világ!
De nem történt semmi. Lionel még mindig állt behúzott nyakkal. Ebbe meg mi üthetett? Talán Kevin volt rá ilyen hatással? Egy pillanattal ezelőtt, szinte láttam magam előtt gondolatait, amik éppen a kivégzésem körül forogtak, most meg mint egy kutya, meghunyászkodott.
- Ha nem tudnám mekkora egy pöcs vagy, most talán még meg is sajnálnálak – csúszott ki a számon, mire egy vérfagyasztó pillantást kaptam.
- Liba – vágta hozzám a szót.
- Rühes kutya.
Még egy darabig bombáztuk egymást a tekintetünkkel, aztán egy szép, íves fordulattal otthagytam, mint aki jól végezte a dolgát, majd inkább az asztalokra kitett kütyükkel foglalkoztam.
Volt minden. Régi fényképezőgépek, mellette, pár fénykép, különféle alkatrészek stb. Imádtam a fényképezést, ezért a fényképezőgépeket is. Úgy kapkodtam a fejem, mint gyerek a cukorbolt kirakatánál. Mindegyiket megnéztem, rácsodálkoztam, ezzel el is ment az idő, meg sikerült lenyugtatnom magam.
A tanár megkért minket, hogy kapjunk el egy széket, üljünk le, aztán mutassunk pár régebbi képet, meg a gépünket.
Az enyém egy Canon EOS 60D digitális fényképezőgép, amit imádtam, mert olyan szépen visszatükrözte a színeket. Még az éjszakai égboltot is le tudtam vele fényképezni.
- Ezek nagyon szép képek, Ella – dicsért meg a tanárnő, ahogy az albumomat forgatta, lapozgatta. Én teli szájjal vigyorogtam, a dicséret miatt. Büszke voltam magamra. Még Lionel haragos motyogása sem érdekelt.
- Már is beloptad magad a szívébe – hajolt közelebb hozzám egy ismeretlen fiú, aki valahogy odakeveredett mellém. - Nem sűrűn dicsérget.
Értetlenül meredt szemüvegén keresztül a szemeibe, majd a tanárra, végül ismét rá.
- Nekem nem tűnik túl szigorúnak.
- Csak várd ki a végét – mondta, teljes nyugalommal, miközben az albumomat tanulmányozta az ölemben. - Még új vagy, szóval először a kedves oldalát mutatja. Egy igazi köpönyegforgató.
Erre muszáj volt felnevetnem, de sikerült egy apró kuncogássá csitítanom.
Tényleg elég hihetetlen volt elképzelni a tanárnőről, hogy egy elvetemült boszi legyen. Kezdjük azzal, hogy a természetfotózás nyugodt dolog, ezért el is vérható, hogy a személy, aki ezt művelje, annak természet adta nyugalma legyen.
Akkor Lionel mit is keres itt? - Gyorsan megfordultam, hogy végignézzek rajta, de sajnos ő is engem bámult, szóval inkább a mellettem ülővel foglalkoztam.
- A nevem Ella Medison – mutatkoztam be. Erre ő is rám nézett.
- Medison? - kérdezett vissza, de nem várt választ. - Én Nicolas Toth vagyok.
Aranyos fiúnak tűnt, a maga kb. százhetven centijével és természetfelettien zöld szemeivel. Első látásra az a tipikus stréber, de mégsem. Más volt. Valami furcsa, rejtélyes aura vette körül, amitől nekem az az érzésem támadt, hogy muszáj megismernem.
- Miért ilyen érdekes a családnevem? - kérdeztem. Nem értettem, hogy miért ez volt az, ami kicsúszott a számon, hiszen őt akartam megismerni, nem azt, hogy miért fúj Lionel rám. Mert ugyebár a családnevem az nem tetszett neki.
- Érdekes? - kérdezett megint vissza, de mint az előbb, most sem várt választ. - Többen érdeklődtek a neved iránt?
Jeleztem neki, hogy nézzen hátra. Megtette, majd pont farkasszemet nézett Lionellel, aki valószínűleg elhatározta, hogy megint lyukat éget a hátamba a pillantásával.
- Ő például majdnem szívgörcsöt kapott, mikor bemutatkoztam – fordultam vissza egy nagy sóhajjal. - És a bátyja, a töritanár is elég érdekesen nézett rám.
- Te mit tudsz a felmenőidről?
- Az égvilágon semmit – ráztam a fejem. - Csak annyit, hogy egy nemesi család voltunk mindig, de ennél többet nem.
- A mai órán megnézzük, hogyan is viselkedtek a természetben – szólt a tanárnő, mire Nicolas és én, kissé meglepetten néztünk fel. - Fogjátok a cuccaitokat, lemegyünk az udvarra.
Kérdőn néztem a szemüveges fiúra, aki csak sóhajtozva fogta a táskáját, majd engem bevárva, elindult a tanárnő után.
- Te tudsz valamit? - kérdeztem kíváncsian.
- Tudok egyet, s mást – bólintott. - De nem túl fontos dolgok.
- Elmondod?
- Csak alap dolgok – vonta meg a vállát. - A Medison család nemesek voltak. Bár nem tudni, honnan jött a vagyon. Sehol nincs leírva, hogyan váltak egyszerű parasztokból, hirtelen nemesekké. Mert ugyebár ez történt.
- Mi az, Medison? - zavart meg Lionel. - Új csatlóst találtál? Nem elég az a furcsa nevű lány?
Ha a belőle áradó gúny kézzelfogható lenne, habozás nélkül agyon ütném vele.
- Ne legyél féltékeny, Lionel – vicsorogtam rá. Egyből felhúzott. Pont, mikor elég érdekes témáról beszélgettem Nicolasszal. - Bocs, hogy nem a te társaságod keresem, de veled egy értelmes szót sem lehet váltani. Nagyon vicces ez a hadakozás közöttünk, de tudod, én inkább olyannal vagyok, aki nem azon van, hogy minél hamarabb az őrületbe kergessen.
- Ő meg pont megfelel? - kérdezte egy gúnyos vigyorral, és a mellettem menetelő fiúra mutatott.
- Pontosan – bólintottam. Látszott rajta, hogy nem tetszik a válaszom, de nem firtatta a dolgot.
- És miről folyik a szó köztetek? - kérdezte a legnagyobb undorral, mintha fájna neki az értelmes társalgást elindítani.
- Semmiféle olyan dologról, ami téged érdekelhet – motyogta mellettem Nicolas, majd olyasmi aura kezdte körbelengeni, ami engem is meglepett. Szerintem még a hülye is tudná, hogy mit jelent. Utálat.
- Hát jó – sóhajtott a fiú, mint aki észre sem venné ezt, majd előre ment.
- Nem kedveled, igaz? - kérdeztem, ahogy kiléptünk a hátsó udvarra. Egyből elvakított a nap erős, meleg fénye. Hunyorognom kellett, ahogy felnéztem Nicolas arcába.
- Nem, nem igazán – vallotta be a nyilvánvalót.
A tanárnő azt az utasítást adta, hogy az iskola teljes területén fényképezzünk le bármit, de az erdőbe, vagy az épületbe ne menjünk.
Én direkt Nicolas közelében maradtam, hogyha netalántán ismét olyan állapotban lesz, akkor rákérdezzek a folytatásra. Sokáig nem is találtam rá alkalmat, mert mindig dünnyögött valamit magában. Látszott rajta az elutasítás, szóval nem akartam zaklatni.
Csináltam pár képet az épületről, virágokról, még az erdőről is, mikor valami nagyon furcsát vettem észre. Egyre többet kerestem a szememmel Lionelt. Végül egy rózsabokor mellett láttam meg. Háttal állt nekem, de gondolom észrevehette, hogy figyelem, mert lassan megfordult.
Mint az éjjel, most is elém villant egy kép. De most valamivel intenzívebben. A fejem elkezdett hasogatni, muszáj volt rászorítanom a kezem.
Lionel volt, ahogy áll egy rózsabokor mellett. Egy elegáns öltöny volt rajta, bár a nyakkendő nem volt bekötve. Kedvesen mosolygott felém, jobb kezét kinyújtotta, másikban pedig egy vörös rózsa volt. Nem tudtam uralkodni a testemen. Magától indult meg, egyenesen Lionel felé. Éreztem, hogy a szívem olyan hevesen lüktet, hogy majd kiugrik a bordáim közül. Pillangók százai repkedtek a gyomromban, ahogy egyik kezem találkozott az övével. Nem voltam képes levenni a tekintetem azokról a sötét szemekről. Megigéztek. Felém nyújtotta a rózsát, amit én nagy örömmel fogadtam el. Talán nagy volt a lendület, vagy figyelmetlen voltam, de pont egy tüskét találtam meg az ujjammal.
A fájdalom térített észhez. A kép eltűnt, ismét a valóságban voltam. A puha fűben térdeltem, fejemre szorítottam mindkét kezem és a könnyeimet próbáltam visszafojtani.
Sűrűn kapkodtam a levegőt, próbáltam teljesen a külvilágra koncentrálni, mert különbem a lelkembe nyilalló fájdalom, teljesen eltiporna. Nem akartam ezt a fájdalmat. Nem akartam érezni. Görcsösen kapaszkodtam a józan ész határába, hogy el ne veszítsem a fejem, különben elveszek.
- Jól vagy? - jött valahonnan a távolból egy aggódó hang. Fátyolos tekintetemet felemeltem, hogy rá tudjak nézni az illetőre, aki eltakarta a napot. Ő volt az. Lionel teljes valójában. Minden fájdalmam, rossz, illetve furcsa érzésem okozója.
- Jó vagyok – nyögtem nehézkesen, közben azon voltam, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Lassan elkezdtem mászni a földön, de úgy remegtem egész testemben, hogy alig bírtam megtartani magam. A fejem lüktetése enyhült, de még mindig nem tökéletes.
Nem tudtam tőle menekülni. Leguggolt mellém, kezét a vállamra tette, én bennem pedig meghűlt a vér. Ahogyan hozzámért, még elviselhetetlenebb lett a fájdalmam.
- Vedd le rólam a kezed! – bukott ki belőlem, de mintha nem is én lettem volna. Mintha valami különleges erő, elszakított volna a testemtől, mintha egy új lélek szállt volna a helyemre. Csak tehetetlenül hallgattam, ami kicsúszott a számon. - Nem akarom ezt érezni.
- Ella! - szólt valaki a hátam mögött. - Minden rendben?
Most Nicolas volt, aki a segítségemre sietett, de nem jött közelebb. Ellenszenvesen bámult Lionelre, aki igen meglepett képet vágott, végül megfogta magát, felállt, és egy szó nélkül eltűnt.
Kérdőn néztem utána. Olyan furcsa volt minden. Kezdtem megnyugodni, ahogy távolodó alakját szemléltem. Minden kezdett visszaállni a normális folyamba.
Miért van rám ilyen hatással? Miért látom ezeket a képeket? Miért éppen Lionel szerepel bennük? - és még több megválaszolatlan kérdés keringett elmémben. Valahogy választ kellett találnom rájuk. Egy biztos, hogy tőle nem kaphatok választ. Talán...
Gyorsan a szemüvegesre néztem, aki még mindig pár lépés távolságban nézett Lionel után.
- Nicolas – szólítottam meg, amitől olyan arcot vágott, mintha egy álomból ébredt volna. Végül odajött, segített felállni, majd kérdőn nézett rám. - Nincs semmi bajom.
- Mégis mi volt ez? - kérdezte, ahogyan felszedte a földről a gépemet, majd a kezembe nyomta.
- Csak segíteni akart – vontam meg a vállam, mikor Lionel hűlt helyére néztem.
- Jobb lenne, ha távol tartanád magad tőle. – Láttam rajta, hogy még ideges, bár nem tudom, hogy még mindig Lionel miatt, vagy bármi másért, de nem érdekelt.
- Talán tudsz róla valamit? - Próbáltam valamit kiolvasni valamit a szeméből, de nem sokra jutottam. Még egy arcizma sem rándult. Válaszolni sem akart, ezért egy újabb kérdést tettem fel. - Mit tudsz még a családomról?
- Vége az órának – mondta, nem éppen a kérdésre válaszolva. Mintha nem is hallotta volna, amit kérdeztem. - Menjünk.
***
Nicolas azóta egy szót sem szólt hozzám, még rám sem nézett. Tudtam, hogy valamit titkol, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit. Bármikor, ha megpróbáltam beszélni vele, vagy éppen a közelébe kerülni, úgy tett, mintha ott sem lennék.
Egy hét telt el az első nap óta. A triumvirátust sem láttam abban az egy hétben. Misako szerint ez természetes, hiszen többször volt már, hogy napokra eltűntek. Bentlakásos iskola révén, megtudtam egyet, s mást róluk, de a lányok, meg némi fiú igen nyálas és szeretetteljes beszámolójukból nem sokra mentem. Az egyetlen, aki a segítségemre lehetett, az Nicolas, de ő látni sem akart, bár nem tudom, hogy miért.
Azóta sem jöttek elő új képek, sőt még az álmom sem zargatott, de tudtam, hogy valami nincs rendben, ezért minél hamarabb beszélni akartam Nicolasszal.
Éppen a könyvtár folyosójára fordultam, mikor a keresett személy, egyenesen rátaposott a lábamra.
- Bocsi – nézett rám bocsánatkérőn.
- Oh, végre hajlandó vagy hozzám szólni? - kérdeztem cinikusan, miközben próbáltam visszafojtani a lábamba nyilalló fájdalom keltette kellemetlen érzést.
- Figyelj, Ella! - nézett rám teljes komolysággal. - Tényleg sajnálom, hogy eddig semmibe vettelek, de kellett egy kis idő, hogy átgondolhassak egy-két dolgot.
- Teljes sötétség – mondtam, közben értetlenül meredtem rá. - Min kellett agyalnod egy héten keresztül?
- Gyere velem! - Hirtelen megragadta a karom és berángatott a könyvtárban.
A könyvtároson kívül, senki nem volt benn, szóval nyugodtan megkerestük a legeldugottabb helyet, ott leültetett, majd leült velem szemben.
Egy darabig csend honolt köztünk, ezt megunva, sietősre vettem a tempót.
- Szóval? - próbáltam beszédre ösztönözni.
- A családom, vagyis apám, a régi hiedelmekkel foglalkozott – kezdett bele egyszerűen.
- Hiedelmekkel? - kérdeztem vissza. - Vagyis?
- Természetfeletti dolgok. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok. Azoknak eredetével.
- O-oké. - Teljes képtelenség. Ezek nem léteznek.
- Tudom, hogy te nem hiszel bennük. - Átlátott rajtam. - Sokan őrültnek tartották apámat, mert ezekben hitt, kutatott. Mikor kicsi voltam, egy lángelmének tartottam, de ahogy nőttem, úgy a csodálatom nekem is átváltott kételkedőre, mígnem egyik nap, amikor hazamentem, apám szétmarcangolt testét találtam az irodájában. - Láttam, ahogy megrezdül az arca.
- Tessék? - hőköltem meg.
- Apám egy átokkal kezdet foglalkozni. Minden idejét lekötötte annak a megismerése, tanulmányozása. Engem is bele akart venni, de elfordultam tőle. Én sem láttam benne mást, csakis a legnagyobb marhaságot, amit egy szenilis vénember kitalált. - Két keze ökölbe szorult az asztal lapján, de fenntartotta a szemkontaktust.
- Várj! - szóltam közbe, és teljesen értetlenül meredtem rá. - Miféle átok? Apádat megölték? Miért mondod ezt el nekem? - vágtam neki a kérdéseket, de csak türelmesen leintett.
- Had magyarázzam el!
- Akkor, kérlek, világosabban beszélj!
- Nos, apám odavolt a természetfeletti dolgokért. Tanulmányozta a szellemeket, boszorkányokat, vámpírokat, vérfarkasokat, stb. - kezdett bele újra, én pedig teljes odafigyeléssel meredtem rá. - Egyszer ráakadt egy átokra, amit a Farkasok átkának hívnak. Egyből belevetette magát a dologba. Szinte megszállott volt. Engem is bele akart vonni, el akarta mesélni, milyen nagyszerű felfedezésre bukkant, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt az, amibe talán bele is őrült. Nem hallgattam meg. Nem volt más számomra, csak egy ember, akinek már nem épp az elméje. - Egy pillanatra abbahagyta, csakhogy egy nagy levegőt vehessen, majd kifújta azt. Láttam a szemében a megbánást, bár még mindig nem sokat értettem a történetből, így ebből az érzelemből sem sokat. - Egyik este, mikor hazamentem, az irodájában találtam rá, mármint ami maradt belőle. Ezt inkább nem részletezem. - Egy nagyot nyelt. - Minden kutatása, papírok, könyvek, programok megvoltak, csak egyetlen dologról nem volt semmi. A Farkasok átkáról. Azok szőrén-szálán eltűntek. Ám, ami a legfurcsább volt az egészben, az orvosok szerint, egy vadállat, talán farkas ölhette meg az apámat.
- Ne haragudj, de mi ebben a furcsa? - értetlenkedtem szokásomhoz híven.
Erre megint egy nagy levegőt vett, mintha csak azt akarná mondani nekem, hogy milyen értetlen vagyok. Bár erről magam is tudok, nem kell jelezni.
- Kezdjük ott, hogy a farkasok falkában járnak. - Felmutatta a hüvelykujját, majd a mutatót is. - Aztán, hogy a városba nem merészkednek. - Most jött a középső. - Pláne, nem egy házba. - Gyűrűsujj. - A ház körül egyetlen vadállat lábnyomát sem találták meg, csak emberiek voltak.
- Várj! - szóltam megint közbe. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem is vadállat volt, hanem ember?
- Vagy mindkettő – válaszolt teljes természetességgel, nálam meg megint teljes volt a sötétség. Igyekeztem leplezni, de nem sok sikerrel. - Tényleg ennyire sötét vagy? - fakadt ki arcomra pillantva.
- Bocs, de nem értem ezeket a sötét, mindentudó gondolatokat. Nekem értelmesen beszélj, mert elhiheted, hogy most a rejtvényekhez van a legkevesebb energiám és kedvem – válaszoltam kissé sértetten. - Szóval? Mi is ez az egész?
- Szóval. Semmi egybeesés nincs szerinted? - tárta ki a kezét, mintha ebből mindent meg kellene értenem. - Figyeltél te rám egyáltalán?
Elengedtem a fülem mellett a gúnyos hangnemet, majd gyorsan végigpörgettem elmémben a hallottakat.
Nicolas apja természetfeletti dolgokkal foglalkozott, majd rátalált egy Farkasok átka nevű átokra (meg kell jegyeznem, elég elmés név), amibe annyira beletemetkezett, hogy már a saját józan eszét is elvette. Végül brutális módon megölték, elvittek minden olyan iratot, könyvet stb. ami ezzel a dologgal volt kapcsolatos. Az orvosok szerint egy vadállat volt a gyilkos, ám egyetlen nyom sem utalt arra, hogy állat járt volna a háznál, ám emberi lábnyomokat találtak.
- Még mindig nem értem – ráztam a fejem. - Ha nem volt ott állati lábnyom, csak emberi, akkor miért mondták azt, hogy állat marcangolta szét a testet?
Nicolas egy hatalmasat csapott a homlokára, majd kezét végighúzta az arcán.
- Most ne a logikus oldalát nézd – mondta, miközben próbálta rendezni arcvonásait.
Hallgatva rá, még egyszer végigpörgettem magamban a hallottakat. A végére fény gyúlt elmémben. Lehet, hogy arcomra is kiült a megvilágosodás öröme, mert Nicolas arca is felderült.
- Azt akarod mondani, hogy talán egy... - még gondolatban is ostobaságnak tűnt, nemhogy kimondva - ...egy vérfarkas lehetett? - Végül csak kimondtam. A szemben ülő szemüveges fiú nem röhögött ki, szóval, lehet, hogy nem is ostobaság.
- Végre – sóhajtott megkönnyebbülve. - Még sem vagy olyan ostoba. - Ezt valahogy nem vettem magamra. - Nekem is ez jutott eszembe először, de utánanéztem. Találtam pár dolgot, ami nem egyezik. Gyere! - Gyorsan felpattant, majd az egyik géphez vezetett. Csak akkor esett le, hogy mi bizony a könyvtárban vagyunk, méghozzá csak ketten, mert a könyvtáros felszívódott. Meg akartam nézni, hogy vajon mennyi lehet az idő, nem akartam, hogy ránk zárják az ajtót, mert az ágyamban akartam aludni, de Nicolas gyorsabb volt.
- Ezt nézd! - szólt rám, majd a képernyőre mutatott, ami tele volt mindenféle farkasemberes képpel, a legaranyosabbtól a légundorítóbbig.
Lejjebb ment az oldalon, ahol valami szöveg volt.
- Mi ez az egész? - kérdeztem, miközben a képekbe temetkeztem.
- Ezek a vérfarkasokról szóló történetek, hiedelmek. - Válaszolt könnyedén Nicolas majd felém fordult. - Mit tudsz róluk?
- Izé... - gondolkodtam el. Elég hülye kérdés, bár eldöntöttem, hogy belemegyek a dologba, ezért válaszoltam. - Ha jól tudom, elég rusnya teremtmények. Halhatatlanok, mint a vámpírok, de amíg a vámpírokat a napfény, foghagyma, kereszt sebzi meg, addig őket ezüsttel lehet, és persze holdtöltekor teljesedik ki az erejük, csak akkor képesek az átváltozásra. Mármint, akkor változnak át, hiszen nincs beleszólásuk. - Az utolsó mondatnál megcsillant a fiú szeme, amit már megint nem értettem.
- Éppen ez benne a bökkenő – mutatta fel a mutatóujját. - A vérfarkasok, csak holdtöltekor képesek átváltozni, de azon az estén, mikor apám meghalt, nem volt telihold. - Visszafordult a géphez és valamit pötyögni kezdett. - Utána néztem ás kultúrákban a farkasokhoz fűződő hiedelmeket, majd találtam egy elég érdekeset. - Kíváncsian közelebb hajoltam. - Ezek itt az emberfarkasokról írnak.
- Emberfarkasok? - kérdeztem vissza.
- Nem olyanok, mint a vérfarkasok. Teljesen más a kettő.
- Még is miben?
- Míg a vérfarkasokat az jellemzi, amit az imént elmondtál, addig az emberfarkasok, nemcsak részben, hanem teljes farkas alakot öltenek, akkor, amikor csak akarnak. Őket nem befolyásolja a telihold.
- Mármint a vérfarkasoknak félig ember, félig farkas alakjuk van, igaz? - Válaszul egy bólintás jött. - Az emberfarkasok, pedig emberek, aki képesek farkassá változni.
- Megy ez neked – jött a gúnyos dicséret, mire fintorba torzult az arcom, de azért jól esett. - Ámbár pár országában úgy hiszik, hogy ezek az emberfarkasok, más néven werwolf, nemcsak a farkas alakot tudnak felvenni, hanem disznó, kecske, ló, kígyó, macska, sólyom, hal is megy nekik.
- Most akkor kanyarodjunk vissza az elejére – szóltam hirtelen, mielőtt még elveszíteném a fonalat. - Apád ilyen dolgokkal foglalkozott, míg végül meg nem ölték.
- Igen, ilyen dolgokkal foglalkozott, de pontosan egy átokkal, mikor megölték. - Kikapcsolta a gépet, majd a széken felém fordult.
- Akkor, ha jól gondolom, azt hiszed, hogy apádat amiatt az átok miatt ölték meg, méghozzá egy ilyen emberfarkas?
- Nagyon ügyes – bólintott.
- Sikerült valamit kiderítened arról az átokról? - kérdeztem teljes kíváncsisággal.
- Egyelőre semmit – válaszolta lehangoltan. - De apám halála után találtam egy DVD-t, amin egy videó volt, mármint apa videós naplója. Azt valamiért nem vitték el a gyilkosok.
- Mi volt rajta?
- Az utolsó napjaiban készülhetett, nem tudom, mert csak egy részletet tudtam megnézni belőle. Nagyon zaklatott volt. Azt mondta, hogy olyan dolgokba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Sőt, érte fognak jönni. Ennél többet nem tudtam meg, kivéve... - Nem folytatta. Mintha hirtelen kikapcsolt volna. Csak üveges tekintettel meredt rám.
- Mit? - kérdeztem izgatottan. Nem is értettem, hogy miért hoz ennyire lázba ez a dolog. - Mit tudtál meg?
- A videón, apám azt mondta, hogy az átok kulcsa a Medison család történetében található
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése