Amint befejeződött az évnyitó, az új diákokat elvezették a
termekbe, a végzősök, pedig kaptak még egy óra pihenőt.
Misako egyből a szobánkba vezetett, ami igen lakájos volt. Az ajtóval szembeni falon egy nagy ablak volt, alatta két éjjeliszekrény, azok mellett, pedig a falhoz állítva két egyszemélyesnek mondott ágy, de bőven elfértünk volna rajta ketten is.
Szobatársam nem engedte, hogy kicsomagoljak. Elkapta a kezem és körbevezetés címszóval, kirángatott a folyosóra. A fiúk hálókörlete, a miénk mellett volt, egy közös társalgóval összekötve, ahol most nagyon sok végzős ücsörgött, beszélgetett.
- Tényleg, te milyen különórára jelentkeztél? - fordult felém Misako.
- Természetfotós – motyogtam, miközben a diskuráló csoportot néztem.
Talán várta, hogy én is megkérdezzem, de nem mutattam érdeklődésemet, ezért maga kezdett mesélni a rajzolás öröméről, közben ismét elráncigált.
Az egész sulit nem tudtuk körbejárni, de sok mindent megmutatott, közben úgy csiripelt, akár egy kismadár. Egész kedves volt, de a túlzott szófosása, valamiért irritált. Soha nem találkoztam olyannal, aki ennyit tudott volna beszélni.
Majd kiköptem a tüdőmet, mikor egy csigalépcsőn baktattunk le a tanárok részlegéhez. Próbáltam tudomására adni, hogy kicsit gyors nekem a tempó, de egy szót sem tudtam kinyögni, úgy kapkodtam a levegőt. Meg hát amúgy sem tudtam volna egy hangot sem kiejteni a számon, hiszen szobatársam levegővétel nélkül mondta a magáét. Komolyan mondom, ha végre lemerül az eleme, megkérdezem, hogyan tudja visszatartani ennyi ideig a levegőt.
A térdemre támaszkodva kapkodtam az éltető oxigént, mikor végre egy nagy levegőt véve, elhallgatott. Bár zavarta a fülemet a hirtelen csend, de egy másik hang gyorsan változtatott rajta.
Léptek hangos koppanása a kővel burkolt padlón, hangos nevetések, és egy ismerős bariton lesújtó morgása, amitől bennem rekedt a levegő.
Lassan emeltem fel a fejem, majd az egész törzsemet, hogy aztán szájtátva nézzem azt a három alakot, akik velünk szembe jöttek, azok közül is csak egy vonta el a figyelmem.
Éreztem, hogy szívem heves üteme, még erősebb lesz, de nem a kifulladástól. A látványtól. Emellett valami más is ébredezett bennem, amit sehogy sem értettem. Hihetetlen gyűlölet gyúlt bennem a társaságot látva.
Mindet valami furcsa, állatias aura vonta körbe, amiből a gyűlöletem született. Nehéz elmagyarázni, de mintha nem is őket utálnám, hanem ami belőlük árad. De miért ez a hirtelen intenzív érzés? Hiszen nem is ismerem őket. Vagyis...
Ismét megakadt a tekintetem a sereghajtón... Az ismeretlen az álmomból.
Még épphogy a folyosó végén jártak, mikor egy emberként hagyták abba a nevetést és ránk néztek.
Nem voltam benne biztos, de mintha némi döbbenet uralkodott volna az arcukon. Én le sem tagadhattam az enyémet, hiszen még mindig visszafojtott lélegzettel, tátott szájjal néztem az ismeretlent. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmomban, csak annyi különbséggel, hogy a haja parányit hosszabb.
Hogy lehetséges ez? - futott át agyamon, mikor sikerült némiképp magamhoz térnem, és végre egy nagyot szippantottam a levegőből. - Tényleg valami ócska fantáziadús regénybe keveredtem?
- TEEEEEEE! – kiáltott fel az ismeretlen, és egyenesen rám mutatott hosszú ujjával. Nekem ösztönösen nyelnem kellett.
- Várj, Lionel! - Az egyik a trióból, a vállára rakta a kezét nyugtatásképp, majd közelebb lépett hozzá és súgott valamit a fülébe.
Ha azt mondom megijedtem, enyhén fogalmaztam. Képletesen mondva, még a szar is vigyázba állt bennem abban a pillanatban, ahogy rám üvöltött.
Azokat az érzéseket, amik abban a pillanatban bennem őrjöngtek, kicsit nehéz lenne elmagyarázni. A szívem majd ki akart ugrani bordáim közül, egész testemet görcsbe fogta a gyűlölet, ellenszenv és némi félelem. De volt valami más is, aminek nem tudtam nevet adni. Hirtelen lángolt fel bennem, ahogy tekintetünk találkozott. Mint az álmomban. Egyszerűen letaglózott.
- Ki vagy te? - förmedt rám az álombeli srác, ujjával még mindig rám mutatva.
A hangsúly, veszített némit az előbbi haragos gyűlölködéséből, de még mindig elég ideges volt. Én meg megszólalni sem tudtam. Még mindig lebénított az a sok érzelem. Rá akartam nézni a mellettem szobrozó Misakóra, de abban a pillanatban hangos léptek megzavartak. Amint észbe kaptam, már ott állt velem szemben, egyenesen rám meredve. - Kérdeztem valamit – sziszegte.
Ahogy megéreztem a testéből áradó feszültséget, mintha elpattant volna bennem valami. Egy lépést tettem előre, így ő hátra lépett egyet. Dacosan a két szeme közé néztem.
- Idefigyelj! - nyomtam mutatóujjamat az arcába. - Ha még egyszer rám hozod a szívbajt, komolyan mondom, kiheréllek. - Hihetetlenül halkan és vérfagyasztóan beszéltem. Mintha nem is én lettem volna. Leginkább behúzott nyakkal elszeleltem volna. - Ha nevemre vagy kíváncsi, lehetnél kicsit kedvesebb is. Nem is beszélve arról, hogy beléptél a személyes terembe. Bunkó – zártam le, majd két kézzel, egy nagyot taszítottam rajta, csak, hogy meg is értse miről beszélek.
Kevés az én erőm, hogy egy ekkora, jó kondiban lévő embert földre döntsek, de legalább két lépést elhátrált. Éreztem, hogy érintésemre izmai megfeszültek a fehér ing alatt.
Végig szemeibe néztem, amikből csak úgy áradt a gyűlölet felém. Az enyémből úgyszintén felé.
Az egyik felem, ott helyben elásta volna élve, a másik felem, pedig a nyakába kapaszkodva csókolta volna, de a gond az, hogy egyik sem én voltam. Bár egész jól nézett ki, a teste sem utolsó, de valami óva intett tőle.
- Jól van, elég lesz már – lépett be közénk az, aki az imént visszatartotta, majd mikor sikerült eltüntetnie a képből az ideges idegent, felém fordult. - Bocs, kicsit sokat piált az este. Kevin vagyok. Kevin Smith. - Gyorsan kezet ráztam vele. - Ő az öcsém, Beni – húzta maga mellé a másik fiút. - Az a bunkó meg Mr. Grey öccse, Lionel.
Gyorsan végignéztem a testvérpáron. Míg Kevin nagy, rettentően izmos figura, szőkésbarna, rövid hajjal, addig az öccse alacsonyabb, jó izomzatú, sötétbarna félhosszú hajú. Mindkettőnek csokoládébarna szemei voltak.
Végre rá tudtam nézni Misakóra, aki egyre szélesebb mosollyal figyelt minket. Végül visszafordultam Kevinhez.
- Végre valaki, akibe szorult némi jóindulat – morogtam az orrom alatt. - Megtaníthatnád egyeseknek. - Kedves mosolyt mímelve néztem barna szemeibe, elengedve a fülem mellett, Lionel kicsit sem szívderítő ígéreteit, miszerint majd megtudom milyen egy úriember. - Ella Medison vagyok – mutatkoztam be még mindig vigyorogva, majd rámutattam szobatársamra.
- Én meg Misako Yasuda – hadarta a lány.
- Medison – morogta Lionel, mintha csak a családnevemmel akarta volna jobban hergelni magát.
- Igen Medison – fordultam felé villámló szemekkel. - Valami baj van vele?
- Baj? - kérdezte tetetett kíváncsisággal. Aztán ismét őrjöngőre váltott, de látszólag semmi nem jutott eszébe, csak mutogatott rám, és egyfolytában azt ismételgette, hogy te.
- Nyugi, haver! - nyugtatta Beni. - Csak hülyét csinálsz magadból.
Látszólag ez megtette a hatását, mert sikerült abbahagynia a „te” szócska különböző kiejtését, majd rendezte arcvonásait és egy szempillantás alatt a nyugalom mintaképének lehetett volna nevezni. Legalábbis látszólag.
- Azzal már elkéset – mondtam csak úgy mellékesen és örömmel figyeltem az arcán játszadozó vörös árnyalatokat, de tartotta magát.
Láttam, hogy küzd a szájára igyekvő trágár válaszokkal, de inkább nem firtattam a dolgot. Attól, hogy ekkora a szám, nem biztos, hogy meg is tudnám védeni magam tőle. Igaz, ez a Kevin fickó, kissé védőn beállt közénk, de még róla sem tudnám elképzelni, hogy nyugodt szívvel hallgassa végig, ahogy egy csaj leszólja a haverját. Bármit kinéztem volna ebből a trióból.
Számra csak úgy jöttek a szitkok, de egyiket sem akartam kiengedni. Aki Lionellel beszélt, az nem én voltam. Én a visszahúzódó kategóriába sorolom magam, nem a szájalóba. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy én így beszéljek egy sráccal, főleg, hogy kétszer akkora volt, mint én. Elképzelésem sem volt, hogy honnan ez a rengeteg önbizalom.
Hirtelen minden gondolatom megakadt, és egy pillanatra minden érzelem kiment belőlem, csak a döbbenet és a felismerés maradt.
Gyorsan Kevinhez fordultam.
- Azt mondtad Mr. Grey öccse? - kérdeztem elszorult torokkal, mire kíváncsian fürkészni kezdte az arcom, ahogy a többiek is.
- Miért? - kérdezte végül.
- Nem William Grey-nek hívják? - ezt a kérdést már mindenkitől kérdeztem, majd egyre sápadtabb arccal vártam a választ.
- De igen – jött egy újabb ismeretlen hang, valahonnan a fiúk mögül. Mindenki abba az irányba fordult. Én csak megrökönyödve álltam és néztem a hatalmas vigyorral felénk igyekvő tanárt. Majd mikor megállt velünk szemben, egyenesen rám nézett. - Talán ismerjük egymást?
A döbbenet, értetlenség, és még valami más, talán szégyen is kavargott bennem abban a pillanatba. Egy darabig meg sem tudtam szólalni, ezért csak megráztam a fejem.
- Ő itt Ella Medison – mutatott be Lionel, enyhe gúnnyal ejtve a nevemet, majd mindentudóan fivérére nézett.
- Medison? - érdeklődött, még mindig teljes vigyorral a tanár. Mi baja mindenkinek a vezetéknevemmel? - Te lennél az új diák?
Ismét egy bólintás. Még mindig nem bírtam kinyitni a szám. Ha megtettem volna, csak összevissza beszéltem volna valami zagyvaságot.
Alig észrevehetően (amit persze mindenki látott), megragadtam Misako felsőjének az ujját, és kis húzásokkal jeleztem, hogy ideje eltűnnünk innen.
- Ő... izé... Most mennünk kel, mindjárt kezdődik az első óránk – motyogta szobatársam, majd egy gyors hátraarccal majdnem elindultunk, de Beni megállított.
- Elmegyünk veletek, hiszen úgy is egy osztályba tartunk – jelentette ki kedves vigyorral.
- Ne – szóltam kissé erélyesebben, mint szerettem volna. Amint észrevettem magam, máris szabadkozni kezdtem. - Mármint nem kell... Nekem... Nekünk – néztem a mellettem értetlenül álló lányra. - Van még egy kis dolgunk.
Azzal egy nagy lendületet véve, amilyen gyorsan csak tudtam, elráncigáltam Misakót. Még a csigalépcső megmászása sem okozott gondot.
Nem tudtam, hogy hova tartok, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb gondom.
Vegyük csak sorjában – mélyedtem el gondolatimban, miközben megingathatatlanul haladtam az orrom irányába. - Egy hete furcsa álmom van, majd az új iskolában, pont az első napon, találkozok azzal, akivel az álmomban is, majd azzal, akihez hozzá akartak adni. Kicsit idegtépő. Most a tanárom az, aki az álmomban a férjem lenne? ÁÁÁÁÁ!
Hirtelen megtorpantam.
Mi van, ha csak bemagyarázom magamnak a hülyeségeket? Mi van, ha csak véletlen az egész? Biztosan erről van szó. Soha nem hittem a természetfeletti erőkben, nem most fogom elkezdeni. Biztos vagyok benne, hogy csak a mélyen elrejtett fantáziám játszik velem. Lehet, hogy korábban hallottam a nevüket, vagy már találkoztam velük, csak nem emlékeztem rá. Igen, biztosan erről van szó.
Egy nagy levegőt véve, lenyugtattam magam, majd az értetlenül magyarázó Misakóra néztem. Észre sem vettem, hogy ő közben hozzám beszél.
- Várj, várj! - szóltam közbe. - Bocs, de nem figyeltem.
Erre megütközve nézett rám.
- Mi az, hogy te nem figyeltél? - förmedt rám teljesen elképedve. - Tudod, hogy kik ezek? Miért kellett így beszélned Lionellel?
- Te meg miről beszélsz? - értetlenkedtem.
- Ezek itt a suli legjobb tanulói, élsportolók, meg minden. Mondhatni a királyok! - szinte már tajtékzott, de nem értettem az okát. - Ki akarod csapatni magad? Ha jót akarsz, akkor inkább kerüld el őket.
- Neked meg mi a bajod? - értetlenkedtem még mindig.
- Figyelj! - szólt egy nagy sóhajjal, majd nyugodtabban folytatta. - Ők nagyon befolyásos diákok, sőt az egyik a töritanár rokona. Szóval, ha te most elkezdesz velük církuszolni, biztosan nem kell jönnöd már a második hónaptól.
- De nem is én kezdtem. - Végre leesett, hogy mi is a gondja. Erre sértődötten kezdtem beszélni. - Ő hozta rám a szívbajt! Elhiheted, hogy nem ez volt a tervem már az első napra.
- Akkor is – makacskodott szobatársam. - Ha legközelebb összefutsz velük, inkább hagyd, hogy szekáljanak.
- Na neeem – hurrogtam. - Engem aztán egy ilyen izomagy ne piszkáljon. Inkább kirúgatom magam, minthogy vele egy levegőt szívjak.
- Neked tényleg elment az eszed – zárta le a témát Misako. - Inkább gyere, mert mindjárt kezdődik az első óránk!
Most ő fogta meg a karom és húzott a tantermünk felé, ami az épület másik oldalán volt, szóval sietnünk kellett, hogy odaérjünk időben.
Tényleg elmehetett az eszem, mert mikor bementünk a terembe, egyből megakadt a pillantásom Lionelen, aki hatalmas, önelégült vigyorral terpesztett a leghátsó padsorban, Kevin mellett. Mikor észrevettek, Kevin küldött felém egy vigyort, majd megbökte Lionelt, aki valamiféle vicsort vágott, erre én is küldtem feléjük egy szívderítő mosolyt, majd, mint aki jól végezte dolgát, leültem középre Misako mellé, aki villámló szemekkel nézett rám.
Neki is bemutattam mosolyom, majd annyiban hagyva az egészet, elővettem egy füzetet és firkálgatni kezdtem.
Nem kellett sokat várni, mire betoppant a tanár.
- Üdv újra itt! - Semmi érzelem nem mutatkozott ebben a köszönésben. Mintha csak egy szobor lenne. - Jó újra látni titeket! - Ez az, ami hihetetlen. - Látom, új diákunk is érkezett. - fordult felém. - Megtudhatnám a neved?
- Ella Medison – feleltem gépiesen. A nevem hallatára, egy morgásnak tűnő hang jött hátulról. - Nyughass! - Fogalmam sincs, hogyan szaladt ez ki belőlem, de mielőtt észrevettem volna, már farkasszemet néztem Lionellel.
A teremben olyan csend lett, akár a temetőben.
- Mr. Grey, van valami hozzáfűznivalója? - kérdezte a tanár, egy csepp érzelem nélkül.
Erre a fiú szeme vadul megcsillant, majd rám nézve, bólintott.
- Tudja, Mr. Walter, lenne, de sajnos az nem éppen szívderítő megjegyzés lenne. - Ördögi vigyorral meredt rám.
- Akkor inkább kezdjük is az órát – fordult a tábla felé, majd az idei fizika bevezetésébe kezdett.
Én egész órán füstölögtem, mellettem meg Misako bombázott haragos tekintettel.
Mire letelt a negyvenöt perc, addigra már lyukat fúrt belém Lionel és Misako tekintete. Elég idegesítő volt, de tartottam magam. Inkább azon kezdtem el agyalni, hogy mi a frász ütött belém. Ha meglátom azt az ürgét, máris elkap az érzés, hogy minél jobban felidegesítsem. Mintha túlvilági örömet okozna, ha őt őrjöngeni látom. De, hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Legszívesebben megfordultam volna, és addig osztottam volna, amíg le nem fordul a székről dühében. Bár erre nem sok esélyt látok, de megtettem volna.
Egyik felem, alig várta már a szünetet, másik felem, pedig abban a minutumban heted-hét határon szaladt volna. Mert ugyebár nem marad megtorlatlanul ez a kis incidens.
Mintha Misako is érezte volna a vesztem, mert amint megszólalt a csengő, mint egy forgószél, úgy rohant ki velem a teremből. Én csak lebegtem utána, mint Topi maci a szélviharban.
- Te teljesen meghibbantál? - förmedt rám az egyik női mosdóban. - Nem emlékszel, hogy miről beszéltem neked az óra előtt? Nem lehet, hogy ennyire bolond legyél!
- Én sem akartam, hogy ez legyen – válaszoltam ugyan olyan hangszínnel. - Csak úgy ösztönösen jött. Nem értem, hogy mi van velem.
Erélyesen berúgtam az egyik wc fülke ajtaját, és leroskadtam a lehatott fedélre.
- Ella, én csak azt szeretném, hogy normálisan, nyugodtan tudj itt tanulni. - guggolt le elém. - Nem jó összekötni velük a bajszod.
- Eszem ágában sincs „összekötni a bajszom” velük – motyogtam. - Csak egyszerűen nem tudom elviselni, még a látványát sem. Kevinnel semmi bajom, ahogy Benivel sem, de Lionel... - Na ez nem teljesen igaz, mert tőlük is ráz a gyűlölet, de ezt inkább nem kötöttem szobatársam orrára. - Amúgy sem kell féltened.
- Miért ne kellene? - nézett értetlenül Misako. - Új lány vagy, akit látszólag Lionel kispécizett magának valami beteg játék végett.
- Minden csoda három napig tart – mondtam könnyedén. - Én sem leszek sokáig új lány. Majd leszokik a piszkálódásairól.
- Maximum csak akkor, ha hagyod, hogy piszkáljon. De hála a te ösztöneidnek, ez nem fog menni – morogta.
Ebben van valami. Bármit is csinálhatok, biztos vagyok benne, hogy ismét visszavágok neki. Hiába, be kell ismernem, hogy félek tőlük, még ha természetfeletti erőket is érzek magamban, mikor meglátom őket. Még tizenöt évesen tanultam némi önvédelmet, de az én tudásom édeskevés lenne ekkora emberekre.
Valahogy el kell kerülnöm őket, legalább az iskolán kívül. Még magamban sem bízhatok, ha ezek a közelemben vannak.
- Majd te segítesz – néztem reményteljes tekintettel Misakóra, aki elég értelmesen vissza rám. - Ha meglátjuk őket, és Lionel valamit mondana, gyorsan elhúzol onnan, vagy belém rúgsz, vagy ilyesmi. Valahogy rá kell vegyél, hogy még véletlenül se tudjak megszólalni.
- Hát legyen – bólintott egyet, miután átgondolta a dolgot. Felállt, és megindult kifelé, de két lépés után visszafordult. - Ne hidd, hogy kíméletes leszek – mondta egy nagy vigyorral.
- Nem is várom el - vigyorogtam én is.
A többi három óra, elég gyorsan telt el, szerencsére Lionelt minden szünetben sikerült kikerülni. Misako tartotta magát ígéretéhez. Alig csöngettek ki, de már az osztálytól ezer méteres körzetben sétálgattunk. Igen erélyes tudott lenni, ha kellett. Nem is értettem, hogy eddig miért nem osztotta ki Lionelt. Erre talán még én is tudok válaszolni. Bár nem ismerem a múltjukat, de Misakót biztos, hogy nem szekálták. Ő csak megtartotta a tisztes távolságot tőlük, ahogy nekem is kellene. De mi a jó francot akar tőlem az az idegbeteg állat? Miért kell neki piszkálni engem? Remélem, tényleg csak arról van szó, hogy új vagyok.
Este nem tudtam aludni. Hiányzott az ágyam, a takaróm, a párnáim. Honvágyam volt. Luce azt mondta, hogy bármikor hazamehetek meglátogatni őket, de nem hiszem, hogy már a másnapra értette. Pedig nagyon mehetnékem volt. Átgondolva a nap eseményeit, kicsit sem indul könnyen az itt tartózkodásom. Ha addig ki nem csapatom magam. Igen, megfordult a fejemben ez a remek ötlet, bár ahogy belegondoltam a következményeibe, letettem róla. Szinte magam előtt láttam apám elsötétülő arcát, ahogy bejelentem neki a „jó” hírt. Még a hideg is kirázott tőle...
Szétvetett végtagokkal feküdtem a hátamon, és megpróbáltam álomba erőszakolni magam nulla eredménnyel. Nagyon melegem volt. Az ablakot nem akartam kinyitni, mert attól féltem, hogy Misako megfázik, aztán meg rajtam köszörüli a csorbát.
Elég érdekes egy lány. Oldalra hajtottam a fejem és megláttam, ahogy résnyire nyitott szájjal, halkan szuszog. Aranyos. Ez jutott róla az eszembe. Ebben az állapotban nem is hinné róla az ember, hogy milyen komoly, ám játékos típus. Szereti az emberek, olyan, mintha ő egy anyuka lenne, aki mindenkit meg akarna védeni a rossz emberektől. Igaz, ma csak engem védelmezett. Észrevettem, hogy árgus szemmel figyeli a triót, hogy kit is választanak újabb prédának.
Egy újabb sikertelen próbálkozás után, dühösen kimásztam az ágyból, majd olyan csendben, ahogy csak tudtam, kiléptem a folyosóra. Teljes volt a sötétség, de nem érdekelt. Sétálni akartam, csakhogy végre kitisztuljon a fejem. Aludni akartam, de nagyon, hogy végre ne kelljen gondolkoznom. Bár sejtettem, hogy álmom ismét zargatni fog, de ez nem érdekelt annyira, mint azok a halknak éppen nem mondható lépések a társalgóban.
Gyorsan a falhoz lapultam. Ha most megtalál egy tanár, nagy szarban leszek.
Úgy nyomtam a hátam a falhoz, mintha bele tudnám préselni magam. A szívem úgy lüktetett a bordáim között, hogy azt hittem mindjárt kiköszön mellkasomból. Nem állt szándékomban már az első nap egy figyelmeztetést kapni.
Vártam egy ideig, hátha elhalkulnak a léptek, ami meg is történt. Hátamat a falnak préselve, lassan megindultam a társalgó felé. Meztelen talpam alatt érezte a kövezett padló hidegét, amitől elzsibbadtak a lábujjaim. Lélegzetemet visszafojtva haladtam a helyiség felé. A folyosó végén megtorpantam, majd kikukkantottam takarásomból.
Egyetlen árva lelket sem láttam, így kissé megnyugodva léptem be. Ha egy tanár is járt erre, akkor már jó messze lehet innen.
Nem kapcsoltam villanyt, annyira én sem vagyok hülye, de eléggé zavart a félhomály. A három méretes ablakon beszűrődött némi holdfény. Annyira elég volt, hogy kivegyem a bútorok körvonalait, de ahhoz már édeskevés, hogy el tudjam olvasni a könyvek gerincén feltüntetett címeket és írókat.
Inkább az egyik ablakot választottam. Odamentem a középsőhöz és kinéztem a hatalmas birtokra.
Lélegzetelállító látvány volt. Ebből a magasságból az erdő sűrűjét nézve, ahogy felette a csillagok és hold kedvesen járják be ezüstös fényeikkel.
Imádtam a természetet. Olyan sok különleges rejtély veszi körül. Nem is csak az erdőket, hanem a tisztásokat, hegyeket, tavakat. Mind mesél.
- Csak nem esti mesére vársz? - Lionelnek ismét sikerült rám hozni a szívbajt. Majdnem felsikoltottam, de erősen számra tapasztotta a kezét.
Szorosan a hátamhoz préselődött, egyik kezével derekamat fogta körül, másikkal, még mindig azon volt, hogy megfulladjak. A szívem már rég letett arról, hogy normális ütemben dobogjon, ugyanis erre nem tudtam rávenni, ahogy éreztem Lionel közelségét, érintését. Mintha egy régi álmom vált volna valóra, ahogy ő itt ölelt engem.
Egy nagy levegőt vett, mire szorítása elgyengült. Erre egy érzés cikázott át rajtam.
Ez már megtörtént. De mikor? Hol? Akkor is Lionellel voltam? Igen. Ugyan ez az érintés, illat, bár most érzek egy kis parfümöt is.
Hirtelen kép ugrott lelki szemeim elé. Egy hasonló helyen, ugyan ebben a pozícióban ölel engem.
A kép olyan gyorsan elillant, ahogy jött. A semmiből előrobbanó erőmmel lefejtettem magamról a kezeket, majd gyorsan megfordultam és elhúzódtam teljesen az ablakig.
Hevesen lüktető szívemre szorítottam a kezem, légzésem szapora volt, mintha rohamom lenne és olyan mereven bámultam a sötétségbe burkolózó alakra, hogy már fájtak a szemeim.
Úgy éreztem, hogy abban a szent minutumban el kellene vágnom a torkát, de az imént látott kép, teljesen ledermesztett.
- Ki vagy te? - nyögtem elszorult torokkal. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, hiszen eget rengető fájdalom járta át mellkasomat, ahogy kilépett a fényre. Szívem minden egyes dobbanásával hihetetlen fájdalom járt át. - Miért érzem ezt... - Hirtelen észbe kaptam, ahogy az első könnycsepp megindult az arcomon. Erősen letöröltem, majd feledve gyengeségemet, dacosan meredtem rá. - Soha többet ne gyere a közelembe!
Nagy léptekkel megindultam a folyosó irányába, de mikor egy kéz kulcsolódott a csuklómra, megtorpantam.
- Addig jó, amíg nem emlékszel – suttogta mély hangján, amitől kirázott a hideg.
Nem értettem, hogy mire akar ezzel célozni. Mire kellene emlékeznem?
- Talán találkoztunk mi már? - fordultam felé, de keze nem engedte el az enyémet. Szinte perzselte bőrömet az érintése. - Miért gyűlölsz engem? Én, miért gyűlöllek?
Éreztem, hogy egész testében megrándulnak az izmok.
- Szóval gyűlölsz? - kérdezte kissé lehangoltan. Mintha nem is ugyan az az ember lenne, mint nappal.
Nem tudtam mit válaszolni. Igen, gyűlöltem, de nem teljes szívemből. Nehéz elmagyarázni, hiszen olyan érzelmek törtek fel bennem egyik pillanatról a másikra, amiket még én sem tudtam rendszerezni. Sok, nagyon sok értelmetlen dolog, ami szinte szétszakítja a bensőm.
Közelebb akartam lépni hozzá, de félúton megtorpantam.
Mi van, ha ez most valami játék? - fordult meg elmémben a gondolat. - Ha tisztában van az érzéseimmel, és most csak játszik velem.
Hihetetlen haragra gerjedtem. Kirántottam a kezem az övéből, és gyorsan eliszkoltam a szobámba. Levetettem magam az ágyra, arcomat a párnába fúrtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy lecsillapítsam magam.
Észre sem vettem, mikor aludtam el.
Misako egyből a szobánkba vezetett, ami igen lakájos volt. Az ajtóval szembeni falon egy nagy ablak volt, alatta két éjjeliszekrény, azok mellett, pedig a falhoz állítva két egyszemélyesnek mondott ágy, de bőven elfértünk volna rajta ketten is.
Szobatársam nem engedte, hogy kicsomagoljak. Elkapta a kezem és körbevezetés címszóval, kirángatott a folyosóra. A fiúk hálókörlete, a miénk mellett volt, egy közös társalgóval összekötve, ahol most nagyon sok végzős ücsörgött, beszélgetett.
- Tényleg, te milyen különórára jelentkeztél? - fordult felém Misako.
- Természetfotós – motyogtam, miközben a diskuráló csoportot néztem.
Talán várta, hogy én is megkérdezzem, de nem mutattam érdeklődésemet, ezért maga kezdett mesélni a rajzolás öröméről, közben ismét elráncigált.
Az egész sulit nem tudtuk körbejárni, de sok mindent megmutatott, közben úgy csiripelt, akár egy kismadár. Egész kedves volt, de a túlzott szófosása, valamiért irritált. Soha nem találkoztam olyannal, aki ennyit tudott volna beszélni.
Majd kiköptem a tüdőmet, mikor egy csigalépcsőn baktattunk le a tanárok részlegéhez. Próbáltam tudomására adni, hogy kicsit gyors nekem a tempó, de egy szót sem tudtam kinyögni, úgy kapkodtam a levegőt. Meg hát amúgy sem tudtam volna egy hangot sem kiejteni a számon, hiszen szobatársam levegővétel nélkül mondta a magáét. Komolyan mondom, ha végre lemerül az eleme, megkérdezem, hogyan tudja visszatartani ennyi ideig a levegőt.
A térdemre támaszkodva kapkodtam az éltető oxigént, mikor végre egy nagy levegőt véve, elhallgatott. Bár zavarta a fülemet a hirtelen csend, de egy másik hang gyorsan változtatott rajta.
Léptek hangos koppanása a kővel burkolt padlón, hangos nevetések, és egy ismerős bariton lesújtó morgása, amitől bennem rekedt a levegő.
Lassan emeltem fel a fejem, majd az egész törzsemet, hogy aztán szájtátva nézzem azt a három alakot, akik velünk szembe jöttek, azok közül is csak egy vonta el a figyelmem.
Éreztem, hogy szívem heves üteme, még erősebb lesz, de nem a kifulladástól. A látványtól. Emellett valami más is ébredezett bennem, amit sehogy sem értettem. Hihetetlen gyűlölet gyúlt bennem a társaságot látva.
Mindet valami furcsa, állatias aura vonta körbe, amiből a gyűlöletem született. Nehéz elmagyarázni, de mintha nem is őket utálnám, hanem ami belőlük árad. De miért ez a hirtelen intenzív érzés? Hiszen nem is ismerem őket. Vagyis...
Ismét megakadt a tekintetem a sereghajtón... Az ismeretlen az álmomból.
Még épphogy a folyosó végén jártak, mikor egy emberként hagyták abba a nevetést és ránk néztek.
Nem voltam benne biztos, de mintha némi döbbenet uralkodott volna az arcukon. Én le sem tagadhattam az enyémet, hiszen még mindig visszafojtott lélegzettel, tátott szájjal néztem az ismeretlent. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmomban, csak annyi különbséggel, hogy a haja parányit hosszabb.
Hogy lehetséges ez? - futott át agyamon, mikor sikerült némiképp magamhoz térnem, és végre egy nagyot szippantottam a levegőből. - Tényleg valami ócska fantáziadús regénybe keveredtem?
- TEEEEEEE! – kiáltott fel az ismeretlen, és egyenesen rám mutatott hosszú ujjával. Nekem ösztönösen nyelnem kellett.
- Várj, Lionel! - Az egyik a trióból, a vállára rakta a kezét nyugtatásképp, majd közelebb lépett hozzá és súgott valamit a fülébe.
Ha azt mondom megijedtem, enyhén fogalmaztam. Képletesen mondva, még a szar is vigyázba állt bennem abban a pillanatban, ahogy rám üvöltött.
Azokat az érzéseket, amik abban a pillanatban bennem őrjöngtek, kicsit nehéz lenne elmagyarázni. A szívem majd ki akart ugrani bordáim közül, egész testemet görcsbe fogta a gyűlölet, ellenszenv és némi félelem. De volt valami más is, aminek nem tudtam nevet adni. Hirtelen lángolt fel bennem, ahogy tekintetünk találkozott. Mint az álmomban. Egyszerűen letaglózott.
- Ki vagy te? - förmedt rám az álombeli srác, ujjával még mindig rám mutatva.
A hangsúly, veszített némit az előbbi haragos gyűlölködéséből, de még mindig elég ideges volt. Én meg megszólalni sem tudtam. Még mindig lebénított az a sok érzelem. Rá akartam nézni a mellettem szobrozó Misakóra, de abban a pillanatban hangos léptek megzavartak. Amint észbe kaptam, már ott állt velem szemben, egyenesen rám meredve. - Kérdeztem valamit – sziszegte.
Ahogy megéreztem a testéből áradó feszültséget, mintha elpattant volna bennem valami. Egy lépést tettem előre, így ő hátra lépett egyet. Dacosan a két szeme közé néztem.
- Idefigyelj! - nyomtam mutatóujjamat az arcába. - Ha még egyszer rám hozod a szívbajt, komolyan mondom, kiheréllek. - Hihetetlenül halkan és vérfagyasztóan beszéltem. Mintha nem is én lettem volna. Leginkább behúzott nyakkal elszeleltem volna. - Ha nevemre vagy kíváncsi, lehetnél kicsit kedvesebb is. Nem is beszélve arról, hogy beléptél a személyes terembe. Bunkó – zártam le, majd két kézzel, egy nagyot taszítottam rajta, csak, hogy meg is értse miről beszélek.
Kevés az én erőm, hogy egy ekkora, jó kondiban lévő embert földre döntsek, de legalább két lépést elhátrált. Éreztem, hogy érintésemre izmai megfeszültek a fehér ing alatt.
Végig szemeibe néztem, amikből csak úgy áradt a gyűlölet felém. Az enyémből úgyszintén felé.
Az egyik felem, ott helyben elásta volna élve, a másik felem, pedig a nyakába kapaszkodva csókolta volna, de a gond az, hogy egyik sem én voltam. Bár egész jól nézett ki, a teste sem utolsó, de valami óva intett tőle.
- Jól van, elég lesz már – lépett be közénk az, aki az imént visszatartotta, majd mikor sikerült eltüntetnie a képből az ideges idegent, felém fordult. - Bocs, kicsit sokat piált az este. Kevin vagyok. Kevin Smith. - Gyorsan kezet ráztam vele. - Ő az öcsém, Beni – húzta maga mellé a másik fiút. - Az a bunkó meg Mr. Grey öccse, Lionel.
Gyorsan végignéztem a testvérpáron. Míg Kevin nagy, rettentően izmos figura, szőkésbarna, rövid hajjal, addig az öccse alacsonyabb, jó izomzatú, sötétbarna félhosszú hajú. Mindkettőnek csokoládébarna szemei voltak.
Végre rá tudtam nézni Misakóra, aki egyre szélesebb mosollyal figyelt minket. Végül visszafordultam Kevinhez.
- Végre valaki, akibe szorult némi jóindulat – morogtam az orrom alatt. - Megtaníthatnád egyeseknek. - Kedves mosolyt mímelve néztem barna szemeibe, elengedve a fülem mellett, Lionel kicsit sem szívderítő ígéreteit, miszerint majd megtudom milyen egy úriember. - Ella Medison vagyok – mutatkoztam be még mindig vigyorogva, majd rámutattam szobatársamra.
- Én meg Misako Yasuda – hadarta a lány.
- Medison – morogta Lionel, mintha csak a családnevemmel akarta volna jobban hergelni magát.
- Igen Medison – fordultam felé villámló szemekkel. - Valami baj van vele?
- Baj? - kérdezte tetetett kíváncsisággal. Aztán ismét őrjöngőre váltott, de látszólag semmi nem jutott eszébe, csak mutogatott rám, és egyfolytában azt ismételgette, hogy te.
- Nyugi, haver! - nyugtatta Beni. - Csak hülyét csinálsz magadból.
Látszólag ez megtette a hatását, mert sikerült abbahagynia a „te” szócska különböző kiejtését, majd rendezte arcvonásait és egy szempillantás alatt a nyugalom mintaképének lehetett volna nevezni. Legalábbis látszólag.
- Azzal már elkéset – mondtam csak úgy mellékesen és örömmel figyeltem az arcán játszadozó vörös árnyalatokat, de tartotta magát.
Láttam, hogy küzd a szájára igyekvő trágár válaszokkal, de inkább nem firtattam a dolgot. Attól, hogy ekkora a szám, nem biztos, hogy meg is tudnám védeni magam tőle. Igaz, ez a Kevin fickó, kissé védőn beállt közénk, de még róla sem tudnám elképzelni, hogy nyugodt szívvel hallgassa végig, ahogy egy csaj leszólja a haverját. Bármit kinéztem volna ebből a trióból.
Számra csak úgy jöttek a szitkok, de egyiket sem akartam kiengedni. Aki Lionellel beszélt, az nem én voltam. Én a visszahúzódó kategóriába sorolom magam, nem a szájalóba. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy én így beszéljek egy sráccal, főleg, hogy kétszer akkora volt, mint én. Elképzelésem sem volt, hogy honnan ez a rengeteg önbizalom.
Hirtelen minden gondolatom megakadt, és egy pillanatra minden érzelem kiment belőlem, csak a döbbenet és a felismerés maradt.
Gyorsan Kevinhez fordultam.
- Azt mondtad Mr. Grey öccse? - kérdeztem elszorult torokkal, mire kíváncsian fürkészni kezdte az arcom, ahogy a többiek is.
- Miért? - kérdezte végül.
- Nem William Grey-nek hívják? - ezt a kérdést már mindenkitől kérdeztem, majd egyre sápadtabb arccal vártam a választ.
- De igen – jött egy újabb ismeretlen hang, valahonnan a fiúk mögül. Mindenki abba az irányba fordult. Én csak megrökönyödve álltam és néztem a hatalmas vigyorral felénk igyekvő tanárt. Majd mikor megállt velünk szemben, egyenesen rám nézett. - Talán ismerjük egymást?
A döbbenet, értetlenség, és még valami más, talán szégyen is kavargott bennem abban a pillanatba. Egy darabig meg sem tudtam szólalni, ezért csak megráztam a fejem.
- Ő itt Ella Medison – mutatott be Lionel, enyhe gúnnyal ejtve a nevemet, majd mindentudóan fivérére nézett.
- Medison? - érdeklődött, még mindig teljes vigyorral a tanár. Mi baja mindenkinek a vezetéknevemmel? - Te lennél az új diák?
Ismét egy bólintás. Még mindig nem bírtam kinyitni a szám. Ha megtettem volna, csak összevissza beszéltem volna valami zagyvaságot.
Alig észrevehetően (amit persze mindenki látott), megragadtam Misako felsőjének az ujját, és kis húzásokkal jeleztem, hogy ideje eltűnnünk innen.
- Ő... izé... Most mennünk kel, mindjárt kezdődik az első óránk – motyogta szobatársam, majd egy gyors hátraarccal majdnem elindultunk, de Beni megállított.
- Elmegyünk veletek, hiszen úgy is egy osztályba tartunk – jelentette ki kedves vigyorral.
- Ne – szóltam kissé erélyesebben, mint szerettem volna. Amint észrevettem magam, máris szabadkozni kezdtem. - Mármint nem kell... Nekem... Nekünk – néztem a mellettem értetlenül álló lányra. - Van még egy kis dolgunk.
Azzal egy nagy lendületet véve, amilyen gyorsan csak tudtam, elráncigáltam Misakót. Még a csigalépcső megmászása sem okozott gondot.
Nem tudtam, hogy hova tartok, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb gondom.
Vegyük csak sorjában – mélyedtem el gondolatimban, miközben megingathatatlanul haladtam az orrom irányába. - Egy hete furcsa álmom van, majd az új iskolában, pont az első napon, találkozok azzal, akivel az álmomban is, majd azzal, akihez hozzá akartak adni. Kicsit idegtépő. Most a tanárom az, aki az álmomban a férjem lenne? ÁÁÁÁÁ!
Hirtelen megtorpantam.
Mi van, ha csak bemagyarázom magamnak a hülyeségeket? Mi van, ha csak véletlen az egész? Biztosan erről van szó. Soha nem hittem a természetfeletti erőkben, nem most fogom elkezdeni. Biztos vagyok benne, hogy csak a mélyen elrejtett fantáziám játszik velem. Lehet, hogy korábban hallottam a nevüket, vagy már találkoztam velük, csak nem emlékeztem rá. Igen, biztosan erről van szó.
Egy nagy levegőt véve, lenyugtattam magam, majd az értetlenül magyarázó Misakóra néztem. Észre sem vettem, hogy ő közben hozzám beszél.
- Várj, várj! - szóltam közbe. - Bocs, de nem figyeltem.
Erre megütközve nézett rám.
- Mi az, hogy te nem figyeltél? - förmedt rám teljesen elképedve. - Tudod, hogy kik ezek? Miért kellett így beszélned Lionellel?
- Te meg miről beszélsz? - értetlenkedtem.
- Ezek itt a suli legjobb tanulói, élsportolók, meg minden. Mondhatni a királyok! - szinte már tajtékzott, de nem értettem az okát. - Ki akarod csapatni magad? Ha jót akarsz, akkor inkább kerüld el őket.
- Neked meg mi a bajod? - értetlenkedtem még mindig.
- Figyelj! - szólt egy nagy sóhajjal, majd nyugodtabban folytatta. - Ők nagyon befolyásos diákok, sőt az egyik a töritanár rokona. Szóval, ha te most elkezdesz velük církuszolni, biztosan nem kell jönnöd már a második hónaptól.
- De nem is én kezdtem. - Végre leesett, hogy mi is a gondja. Erre sértődötten kezdtem beszélni. - Ő hozta rám a szívbajt! Elhiheted, hogy nem ez volt a tervem már az első napra.
- Akkor is – makacskodott szobatársam. - Ha legközelebb összefutsz velük, inkább hagyd, hogy szekáljanak.
- Na neeem – hurrogtam. - Engem aztán egy ilyen izomagy ne piszkáljon. Inkább kirúgatom magam, minthogy vele egy levegőt szívjak.
- Neked tényleg elment az eszed – zárta le a témát Misako. - Inkább gyere, mert mindjárt kezdődik az első óránk!
Most ő fogta meg a karom és húzott a tantermünk felé, ami az épület másik oldalán volt, szóval sietnünk kellett, hogy odaérjünk időben.
Tényleg elmehetett az eszem, mert mikor bementünk a terembe, egyből megakadt a pillantásom Lionelen, aki hatalmas, önelégült vigyorral terpesztett a leghátsó padsorban, Kevin mellett. Mikor észrevettek, Kevin küldött felém egy vigyort, majd megbökte Lionelt, aki valamiféle vicsort vágott, erre én is küldtem feléjük egy szívderítő mosolyt, majd, mint aki jól végezte dolgát, leültem középre Misako mellé, aki villámló szemekkel nézett rám.
Neki is bemutattam mosolyom, majd annyiban hagyva az egészet, elővettem egy füzetet és firkálgatni kezdtem.
Nem kellett sokat várni, mire betoppant a tanár.
- Üdv újra itt! - Semmi érzelem nem mutatkozott ebben a köszönésben. Mintha csak egy szobor lenne. - Jó újra látni titeket! - Ez az, ami hihetetlen. - Látom, új diákunk is érkezett. - fordult felém. - Megtudhatnám a neved?
- Ella Medison – feleltem gépiesen. A nevem hallatára, egy morgásnak tűnő hang jött hátulról. - Nyughass! - Fogalmam sincs, hogyan szaladt ez ki belőlem, de mielőtt észrevettem volna, már farkasszemet néztem Lionellel.
A teremben olyan csend lett, akár a temetőben.
- Mr. Grey, van valami hozzáfűznivalója? - kérdezte a tanár, egy csepp érzelem nélkül.
Erre a fiú szeme vadul megcsillant, majd rám nézve, bólintott.
- Tudja, Mr. Walter, lenne, de sajnos az nem éppen szívderítő megjegyzés lenne. - Ördögi vigyorral meredt rám.
- Akkor inkább kezdjük is az órát – fordult a tábla felé, majd az idei fizika bevezetésébe kezdett.
Én egész órán füstölögtem, mellettem meg Misako bombázott haragos tekintettel.
Mire letelt a negyvenöt perc, addigra már lyukat fúrt belém Lionel és Misako tekintete. Elég idegesítő volt, de tartottam magam. Inkább azon kezdtem el agyalni, hogy mi a frász ütött belém. Ha meglátom azt az ürgét, máris elkap az érzés, hogy minél jobban felidegesítsem. Mintha túlvilági örömet okozna, ha őt őrjöngeni látom. De, hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Legszívesebben megfordultam volna, és addig osztottam volna, amíg le nem fordul a székről dühében. Bár erre nem sok esélyt látok, de megtettem volna.
Egyik felem, alig várta már a szünetet, másik felem, pedig abban a minutumban heted-hét határon szaladt volna. Mert ugyebár nem marad megtorlatlanul ez a kis incidens.
Mintha Misako is érezte volna a vesztem, mert amint megszólalt a csengő, mint egy forgószél, úgy rohant ki velem a teremből. Én csak lebegtem utána, mint Topi maci a szélviharban.
- Te teljesen meghibbantál? - förmedt rám az egyik női mosdóban. - Nem emlékszel, hogy miről beszéltem neked az óra előtt? Nem lehet, hogy ennyire bolond legyél!
- Én sem akartam, hogy ez legyen – válaszoltam ugyan olyan hangszínnel. - Csak úgy ösztönösen jött. Nem értem, hogy mi van velem.
Erélyesen berúgtam az egyik wc fülke ajtaját, és leroskadtam a lehatott fedélre.
- Ella, én csak azt szeretném, hogy normálisan, nyugodtan tudj itt tanulni. - guggolt le elém. - Nem jó összekötni velük a bajszod.
- Eszem ágában sincs „összekötni a bajszom” velük – motyogtam. - Csak egyszerűen nem tudom elviselni, még a látványát sem. Kevinnel semmi bajom, ahogy Benivel sem, de Lionel... - Na ez nem teljesen igaz, mert tőlük is ráz a gyűlölet, de ezt inkább nem kötöttem szobatársam orrára. - Amúgy sem kell féltened.
- Miért ne kellene? - nézett értetlenül Misako. - Új lány vagy, akit látszólag Lionel kispécizett magának valami beteg játék végett.
- Minden csoda három napig tart – mondtam könnyedén. - Én sem leszek sokáig új lány. Majd leszokik a piszkálódásairól.
- Maximum csak akkor, ha hagyod, hogy piszkáljon. De hála a te ösztöneidnek, ez nem fog menni – morogta.
Ebben van valami. Bármit is csinálhatok, biztos vagyok benne, hogy ismét visszavágok neki. Hiába, be kell ismernem, hogy félek tőlük, még ha természetfeletti erőket is érzek magamban, mikor meglátom őket. Még tizenöt évesen tanultam némi önvédelmet, de az én tudásom édeskevés lenne ekkora emberekre.
Valahogy el kell kerülnöm őket, legalább az iskolán kívül. Még magamban sem bízhatok, ha ezek a közelemben vannak.
- Majd te segítesz – néztem reményteljes tekintettel Misakóra, aki elég értelmesen vissza rám. - Ha meglátjuk őket, és Lionel valamit mondana, gyorsan elhúzol onnan, vagy belém rúgsz, vagy ilyesmi. Valahogy rá kell vegyél, hogy még véletlenül se tudjak megszólalni.
- Hát legyen – bólintott egyet, miután átgondolta a dolgot. Felállt, és megindult kifelé, de két lépés után visszafordult. - Ne hidd, hogy kíméletes leszek – mondta egy nagy vigyorral.
- Nem is várom el - vigyorogtam én is.
A többi három óra, elég gyorsan telt el, szerencsére Lionelt minden szünetben sikerült kikerülni. Misako tartotta magát ígéretéhez. Alig csöngettek ki, de már az osztálytól ezer méteres körzetben sétálgattunk. Igen erélyes tudott lenni, ha kellett. Nem is értettem, hogy eddig miért nem osztotta ki Lionelt. Erre talán még én is tudok válaszolni. Bár nem ismerem a múltjukat, de Misakót biztos, hogy nem szekálták. Ő csak megtartotta a tisztes távolságot tőlük, ahogy nekem is kellene. De mi a jó francot akar tőlem az az idegbeteg állat? Miért kell neki piszkálni engem? Remélem, tényleg csak arról van szó, hogy új vagyok.
Este nem tudtam aludni. Hiányzott az ágyam, a takaróm, a párnáim. Honvágyam volt. Luce azt mondta, hogy bármikor hazamehetek meglátogatni őket, de nem hiszem, hogy már a másnapra értette. Pedig nagyon mehetnékem volt. Átgondolva a nap eseményeit, kicsit sem indul könnyen az itt tartózkodásom. Ha addig ki nem csapatom magam. Igen, megfordult a fejemben ez a remek ötlet, bár ahogy belegondoltam a következményeibe, letettem róla. Szinte magam előtt láttam apám elsötétülő arcát, ahogy bejelentem neki a „jó” hírt. Még a hideg is kirázott tőle...
Szétvetett végtagokkal feküdtem a hátamon, és megpróbáltam álomba erőszakolni magam nulla eredménnyel. Nagyon melegem volt. Az ablakot nem akartam kinyitni, mert attól féltem, hogy Misako megfázik, aztán meg rajtam köszörüli a csorbát.
Elég érdekes egy lány. Oldalra hajtottam a fejem és megláttam, ahogy résnyire nyitott szájjal, halkan szuszog. Aranyos. Ez jutott róla az eszembe. Ebben az állapotban nem is hinné róla az ember, hogy milyen komoly, ám játékos típus. Szereti az emberek, olyan, mintha ő egy anyuka lenne, aki mindenkit meg akarna védeni a rossz emberektől. Igaz, ma csak engem védelmezett. Észrevettem, hogy árgus szemmel figyeli a triót, hogy kit is választanak újabb prédának.
Egy újabb sikertelen próbálkozás után, dühösen kimásztam az ágyból, majd olyan csendben, ahogy csak tudtam, kiléptem a folyosóra. Teljes volt a sötétség, de nem érdekelt. Sétálni akartam, csakhogy végre kitisztuljon a fejem. Aludni akartam, de nagyon, hogy végre ne kelljen gondolkoznom. Bár sejtettem, hogy álmom ismét zargatni fog, de ez nem érdekelt annyira, mint azok a halknak éppen nem mondható lépések a társalgóban.
Gyorsan a falhoz lapultam. Ha most megtalál egy tanár, nagy szarban leszek.
Úgy nyomtam a hátam a falhoz, mintha bele tudnám préselni magam. A szívem úgy lüktetett a bordáim között, hogy azt hittem mindjárt kiköszön mellkasomból. Nem állt szándékomban már az első nap egy figyelmeztetést kapni.
Vártam egy ideig, hátha elhalkulnak a léptek, ami meg is történt. Hátamat a falnak préselve, lassan megindultam a társalgó felé. Meztelen talpam alatt érezte a kövezett padló hidegét, amitől elzsibbadtak a lábujjaim. Lélegzetemet visszafojtva haladtam a helyiség felé. A folyosó végén megtorpantam, majd kikukkantottam takarásomból.
Egyetlen árva lelket sem láttam, így kissé megnyugodva léptem be. Ha egy tanár is járt erre, akkor már jó messze lehet innen.
Nem kapcsoltam villanyt, annyira én sem vagyok hülye, de eléggé zavart a félhomály. A három méretes ablakon beszűrődött némi holdfény. Annyira elég volt, hogy kivegyem a bútorok körvonalait, de ahhoz már édeskevés, hogy el tudjam olvasni a könyvek gerincén feltüntetett címeket és írókat.
Inkább az egyik ablakot választottam. Odamentem a középsőhöz és kinéztem a hatalmas birtokra.
Lélegzetelállító látvány volt. Ebből a magasságból az erdő sűrűjét nézve, ahogy felette a csillagok és hold kedvesen járják be ezüstös fényeikkel.
Imádtam a természetet. Olyan sok különleges rejtély veszi körül. Nem is csak az erdőket, hanem a tisztásokat, hegyeket, tavakat. Mind mesél.
- Csak nem esti mesére vársz? - Lionelnek ismét sikerült rám hozni a szívbajt. Majdnem felsikoltottam, de erősen számra tapasztotta a kezét.
Szorosan a hátamhoz préselődött, egyik kezével derekamat fogta körül, másikkal, még mindig azon volt, hogy megfulladjak. A szívem már rég letett arról, hogy normális ütemben dobogjon, ugyanis erre nem tudtam rávenni, ahogy éreztem Lionel közelségét, érintését. Mintha egy régi álmom vált volna valóra, ahogy ő itt ölelt engem.
Egy nagy levegőt vett, mire szorítása elgyengült. Erre egy érzés cikázott át rajtam.
Ez már megtörtént. De mikor? Hol? Akkor is Lionellel voltam? Igen. Ugyan ez az érintés, illat, bár most érzek egy kis parfümöt is.
Hirtelen kép ugrott lelki szemeim elé. Egy hasonló helyen, ugyan ebben a pozícióban ölel engem.
A kép olyan gyorsan elillant, ahogy jött. A semmiből előrobbanó erőmmel lefejtettem magamról a kezeket, majd gyorsan megfordultam és elhúzódtam teljesen az ablakig.
Hevesen lüktető szívemre szorítottam a kezem, légzésem szapora volt, mintha rohamom lenne és olyan mereven bámultam a sötétségbe burkolózó alakra, hogy már fájtak a szemeim.
Úgy éreztem, hogy abban a szent minutumban el kellene vágnom a torkát, de az imént látott kép, teljesen ledermesztett.
- Ki vagy te? - nyögtem elszorult torokkal. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, hiszen eget rengető fájdalom járta át mellkasomat, ahogy kilépett a fényre. Szívem minden egyes dobbanásával hihetetlen fájdalom járt át. - Miért érzem ezt... - Hirtelen észbe kaptam, ahogy az első könnycsepp megindult az arcomon. Erősen letöröltem, majd feledve gyengeségemet, dacosan meredtem rá. - Soha többet ne gyere a közelembe!
Nagy léptekkel megindultam a folyosó irányába, de mikor egy kéz kulcsolódott a csuklómra, megtorpantam.
- Addig jó, amíg nem emlékszel – suttogta mély hangján, amitől kirázott a hideg.
Nem értettem, hogy mire akar ezzel célozni. Mire kellene emlékeznem?
- Talán találkoztunk mi már? - fordultam felé, de keze nem engedte el az enyémet. Szinte perzselte bőrömet az érintése. - Miért gyűlölsz engem? Én, miért gyűlöllek?
Éreztem, hogy egész testében megrándulnak az izmok.
- Szóval gyűlölsz? - kérdezte kissé lehangoltan. Mintha nem is ugyan az az ember lenne, mint nappal.
Nem tudtam mit válaszolni. Igen, gyűlöltem, de nem teljes szívemből. Nehéz elmagyarázni, hiszen olyan érzelmek törtek fel bennem egyik pillanatról a másikra, amiket még én sem tudtam rendszerezni. Sok, nagyon sok értelmetlen dolog, ami szinte szétszakítja a bensőm.
Közelebb akartam lépni hozzá, de félúton megtorpantam.
Mi van, ha ez most valami játék? - fordult meg elmémben a gondolat. - Ha tisztában van az érzéseimmel, és most csak játszik velem.
Hihetetlen haragra gerjedtem. Kirántottam a kezem az övéből, és gyorsan eliszkoltam a szobámba. Levetettem magam az ágyra, arcomat a párnába fúrtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy lecsillapítsam magam.
Észre sem vettem, mikor aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése