1. fejezet

Egy gazdag, befolyásos családból származó lánynak soha nem könnyű az élete, még ha a külső szemlélő máshogy vélekedik is erről.
Egy nagy múltú nemesi család a miénk, így nem volt gondunk az anyagiakkal. Gyönyörű házban laktunk, minden lépésünket cselédek kísérték, óhajainkat lesve. Ám ez jól csengő mondat mindazoknak, akik nem ebben az életben nőttek fel. Itt az embernek nincs magánélete, olyan dolgokat kell megtennie, amihez nem fűlik a foga. Könnyebben kifejezve, túl sok elvárásnak kell megfelelnie, kötelességtudóan viselkednie és semmi beleszólása a saját életébe. Ők sem másabbak azoktól, akik parancsra teljesítenek.
Mindezt saját bőrömön tapasztalhatom.
Mint elsőszülött a Medison családban, kötelességeim voltak, amiket nem szívesen tettem volna meg.
Mikor még élt édesanyám, mindig arra tanított, hogy apám szava, számomra szent és sérthetetlen. Bármit amit mond, nekem kötelességem teljesíteni, hiszen a család neve és becsülete múlik azon, hogyan is viselkedem.
Húgom, már más tészta volt. Mint a másodszülött, neki kevesebb szigor jutott.
Míg engem elküldtek egy magániskolába, ahol az illemet tanítják és miegymást, addig ő, normális iskolába járhatott, neki nem mondták meg, mi lesz a következő lépés, neki csak okosnak és szépnek kellett lennie.

Talán a tizenhatot töltöttem, mikor eldöntöttem, hogy elegem van ebből az életből. Úgy akartam élni, mint bármelyik másik korombeli tini. Én is szórakozni akartam, barátkozni, szerelembe esni. De nekem csak a puccos estélyek, bálok, a jópofizás maradtak. Soha nem mondhattam el a véleményem, soha nem szólhattam egy rossz szót sem. Csak, mint egy betanított kutya, követtem a parancsokat és mosolyogtam, helyeseltem.

Akkor sem tehettem másként, amikor apám bejelentette, hogy tizennyolc évemet betöltöttem, ezért ideje megházasodnom. Bár abban a tudatban nőttem fel, hogy apám parancsa alól sehogy nem bújhatok ki, mégis reménykedtem, hogy valami csoda segítségével nem kell megtennem.

Mégis az eljegyzési partimra készültem. Tökéletesnek mondható ruhámban, elegánsan elkészített frizurával álltam a bejáratban apámmal és húgommal, hogy egy autó elvigyen minket leendő jövendőbelim házába.
Kék selyemruhám, hosszú szoknyájába belekapott a nyár esti szellő, ezzel magasra emelve azt. A lábaim majdnem térdemig kilátszottak, de észre sem vettem, csak hagytam, hogy a szél átjárja minden porcikámat, ezzel lehűtve testem.

Néztem a csillagokkal borított égboltot, miközben azon gondolkoztam, vajon ki lehet az, akit férjemül szántak. Apám azt állította, hogy régebbről ismerem. Találkoztam vele már gyerekkoromban, de a családja nem engedett közel hozzá, ahogy az én családom sem.
Mégis emlékszem arra a holdfényes éjszakára, mikor először beszélt hozzám...
Mint ezen az estén is, akkor is ugyan így fénylettek a csillagok, a holdfény körbejárta a birtok minden szegletét, fényével minden apró részletet megvilágítva, hogy kellemes, bódulatos, varázslatos látványt engedjen meg egy olyan embernek, aki nem tudta, hogy miféle szörnyűségek rejtőzhetnek a varázslat mögött.

Gyerek voltam csupán, de már akkor tudtam, hogy teljesen más vagyok, mint az átlag gyerekek. Nem csupán magas rangú családom miatt, hanem mert olyan dolgokat láttam, amiket más nem. Olyan dolgokat, amik a sötétségben megbújva élnek, arra várva, hogy végre otthagyjam a holdfényt.

Végre megérkezett a limuzin, amibe mindhárman beültünk, majd elindultunk a végzetem felé.

Az út során, végig a holdat figyeltem és próbáltam visszaemlékezni arra az éjszakára. Éreztem... nem, tudtam, hogy megtörtént, de minden homályos volt, csak a hold és a csillagok nem. Akkor beszéltünk egymással először, de mint az arcát, úgy a hangját is teljes homály fedte.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt szokás a családunkban egymás között beszélgetést kezdeményezni. Ezt is csak apa teheti meg, de csak is akkor, ha számára fontos dolog jön szóba. Soha nem kérdezte, hogy érezzük magunkat, soha nem nevetett velünk, soha nem adott puszit a homlokunkra. Teljes ellentéte volt anyának, aki mindig velünk szeretett lenni, játszani, nevetgélni. Mindig elkényeztetett a szeretetével.
De mióta elvesztettük, a családunk széthullott. Nem kaptuk már meg azt a szeretetet, amivel az így is elrozsdásodott családi kapcsot összetartotta.

Nemsokára megérkeztünk a birtokra. Hasonlított a mi otthonunkhoz, bár ezt némileg kisebbnek mondanám, nem túl fényűzőnek. Mégis tetszett a maga egyszerűségével.
Gyönyörű virágokkal díszített előkerten haladtunk végig. Az utat lámpások világították meg, amik kellemes hangulatot adtak a kertnek.
El sem hiszem, hogy hamarosan itt kell majd élnem.

Amint az autó megállt a bejárattal szemben, ahol komornyikok sora ácsorogtak az érkezőkre várva, éreztem, hogy mellkasom megfeszül, majd alig tudok levegőt venni. Annyira ideges voltam, hogy eddig próbáltam nem tudomást venni róla, mindenféle gondolattal próbáltam eltüntetni. Édesapám kérdőn nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Éreztem, hogy szívem heves rohamba kezd, hogy majd felszakítja mellkasom.
Ahogy az ajtó kinyitódott mellettem, megéreztem a hűvös szellőt, ezzel újra kordában tudtam tartani idegességemet. A felém nyújtott fehér kesztyűs kézben megkapaszkodva, kiszálltam a kocsiból, majd apám mellé álltam, akit már a húgom karon ragadott. Én is így tettem, majd elegánsan elindultunk az épületbe.
Még mielőtt beléphettünk volna a bálterembe, egy férfi bejelentette a vendégeknek érkezésünket, majd kitárták előttünk az ajtót.
Bár ezer és egy ilyen bálon voltam már, de most mégis más volt minden. Most azért volt itt ez a sok ember, hogy engem és jövendőbelimet ünnepeljék. Hogy egy olyan házasságért koccintsanak, aminek talán nem is szabadna megköttetnie.
Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik, hogy mindenki kíváncsi, ki lesz az, aki végül a nemes William Grey hitvese lesz.
Bensőm őrjöngött, hogy hagyjam el a helyet, tűnjek el, amíg nem késő, de a belém nevelt tisztelet az apám iránt ellentmondott lelkemnek. Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam megházasodni, nem akartam lekötni magam, csak úgy akartam élni, mint a legtöbb tizennyolc éves. Túl korai ez még.
A házigazda, Mr. Grey üdvözölt minket, ezzel megtörve a beállt csendet, mit megjelenésünk okozott.
Sötétbarna hajában, már megjelent pár ősz hajszál. Szintén barna szemei körül rakoncátlan ráncok húzódtak, és ahogy mosolyogva üdvözölt minket, szája környékén is megjelent pár.
Erős, nagy tenyerével kezet fogott apámmal, aki hozzá képest elég nyurgának tűnt, pedig apám is rendszeresen karbantartotta a testét. Talán az ő arcán több ránc volt már, mégis egyidősek voltak.
Aztán húgomat is köszöntötte, aki kedvesen mosolyogva válaszolt neki. Végül én következtem.
- Az idősebb Miss. Medison – fordult felém. - Örülök, hogy végül épségben ideért.
- Szerencsére semmi gond nem akadt az út során – válaszoltam gépiesen a betanult szöveggel és mosollyal.
- Ennek örülök – mosolygott, talán túl kedvesen. - Ha megbocsátanak, megkeresem a fiamat, addig kérem érezzék jól magukat!
Mindannyian bólintottunk ezzel jelezve, hogy elmehet, amit gyorsan meg is tett.
Most, hogy végeztünk a formalitások első részével, szabad utat kaptam, hogy végre eltávolodjak családomtól, és végre magam legyek.
Elindultam hát a mosdó felé. Igaz, fogalmam sem volt, hol találom. Egy darabig tanácstalanul álltam az egyik ablak nehéz sötétítője mellett, végül elindultam egy irányba, ahol a szabadságomat sejtettem. Semmiféleképpen sem mehettem vissza a főbejárathoz, mert akkor azt hihetik, hogy el akarok szökni. Milyen jó is lenne...
Egy kisebb ajtóhoz értem, majd mikor meggyőződtem róla, hogy senki sem lát, gyorsan kisurrantam. Amint becsuktam magam mögött az ajtót és megfordultam, hirtelen egy ismeretlennel találtam szembe magam. Annyira megijedtem, hogy majdnem visszamentem ajtóstul a tömegbe. Abból mekkora cirkusz lett volna.

Az ismeretlen elkerekedett szemekkel fürkészett, amíg meg nem nyugodtam. Dübörgő szívemre szorítottam mindkét kezem és sűrű légzésemet próbáltam visszaállítani a normális folyásába.
- Csak nem eltévedt? - kérdezte az ismeretlen kissé gúnyos hangszínnel, amin meglepődtem. Egyből elfeledkeztem ijedtségemről, ahogy szemeibe pillantottam.
Hihetetlenül sötét tekintete arcomat nézte, ami most valahogy egy pillanat alatt felvette a piros színt.
Talán két évvel lehetett idősebb tőlem. Rövid, fekete haja és hasonló színű szeme volt. Férfias arcán látszott, hogy bárhol lenne, csak nem itt. Erről öltözéke is árulkodott. Nyakkendője kikötve lógott nyakán, fehér inge félig kigombolva, zakója a vállára dobva. Az utóbbi miatt, még jobban elvörösödtem. Elég kevés alkalom adatott meg nekem, hogy közelről lássam egy férfi meztelen felsőtestét. Emellett ami éppen itt volt előttem, nagyon is tetszett. Láttam, ahogyan az izmok megfeszülnek a sima bőr alatt...
Nem szabad ilyen dolgokra gondolnom! - torkoltam magam – Nem illő hozzám.
Gyorsan elfordítottam a tekintetem, és arra készültem, hogy kikerülöm az idegent, de végül eszembe jutott, hogy kérdezett valamit, és az etikett megkívánja, hogy válaszoljak is.
- A mosdót keresem – szólaltam meg végül, kissé pironkodva.
- A folyosó végén, megtalálja – mutatott maga mögé.
Egy gyors köszönöm után kikerültem, majd elslisszoltam a mosdóba.
Ahogy beértem, egy hatalmas sóhaj szakadt fel tüdőmből. Nekitámasztottam meztelen hátam az ajtónak és hevesen dübörgő szívemet próbáltam nyugodtságra inteni. Elég felkavaró volt számomra ez a találka az ismeretlennel. Nagyon helyes, talán túlságosan is jóképű volt, de a modora, hagy némi kívánnivalót.
Azok a sötét szemek olyan...
Nem szabad ilyeneken gondolkoznod, hiszen a saját eljegyzési partidon vagy! - szólalt meg az illemtudó énem.
Igazat adtam neki. Nem szabad ilyeneken gondolkoznom, hiszen ezen az estén akarnak hozzákényszeríteni valakihez.
Talán, ha visszamegyek, találkozom még vele? - furakodott gondolataimba a kérdés, amit gyorsan el kellett hessegetnem. - Ki kell őt vernem a fejemből.
Hogy lehet, hogy csak egy pillanat erejéig láttam, mégis mély nyomot hagyott bennem? Miért akarom újra látni, megismerni? Miért vonz magához?
Odaugrottam a tükör elé, hogy megvizsgáljam magam. Halvány sminkemen, rendezett frizurámon nem kellett segítenem. Hosszú, sötétbarna hajam, elegánsan fel lett kontyozva, csak pár tincs keretezte arcom és csiklandozta nyakam. Aranybarna szemeim környékén lévő sötét karikákat sikeresen eltüntette a smink, de tudtam, hogy ott vannak, hiszen az utóbbi időben, a közelgő házasság miatt, alig aludtam valamicskét.
Kirívó ruhámon igazítottam valamicskét, aztán kiléptem a mellékhelyiségből, hogy ismét belevessem magam a tömegbe.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, ismét éreztem a kutakodó tekinteteket meztelen hátamon. Legszívesebben visszasurrantam volna a néptelen folyosóra, de sajnos már nem menekülhettem.
Akaratlanul is az ismeretlent kezdtem keresgélni a tekintetemmel, hátha meglátom valahol, de sajnos az emberek sokasága nem engedte áttekinteni a hatalmas termet.
- Elnézést, hölgyem! - Ahogy meghallottam a hangot a hátam mögül, éreztem, hogy egy furcsa, kellemes zsibbadtság szalad végig gerincemen, végül egész testemben szétáramlott. Megfordultam, hogy ránézhessek a keresett ismeretlenre. - Felkérhetem egy táncra? - Kinyújtotta felém jobb kezét, de én nem azzal voltam elfoglalva, hanem a szívem iszonyatos dörömbölésével. Attól féltem, hogy meghallja.
Ismét végignéztem öltözékén, amit végre normálisan viselt már, de még így is sütött róla valami furcsa, valami, ami azt sugallta, hogy nem ide való.
Agyam azt üvöltötte, hogy rögtön forduljak meg, hagyjam faképnél, de testem teljesen máshogy vélekedett erről. Mint egy külső szemlélő, úgy néztem végig, ahogy nekem is megindul a kezem, majd finoman érintve a másikat, megáll annak tenyerében. Ez a mozdulat több volt mint egyszerű engedély az invitálásra.
Ahogyan vezetett a többi táncoló pár között, le sem tudtam venni róla a tekintetem. Ellenállhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogy ott volt a közelemben. Képtelen voltam a szabályok szerint gondolkodni, cselekedni.
Megálltunk a terem közepén, majd felém fordult. Abban a pillanatban vettem csak észre, milyen magas. Talán másfél fejjel lehet nálam magasabb.
Jobb kezét, lassan, alig érintve bőrömet, felvezette a hátam közepére. Éreztem, ahogy libabőrös leszek, de egyben, majd kivert a víz. Teljességgel letaglózott ez az idegen, akinek, még a nevét sem tudtam.
Hihetetlen, hogy itt vagyok az eljegyzési partimon, és egy olyan férfival táncolok, aki nem a jegyesem, mégsem tudtam ellent mondani neki.
Talán túlságosan is feltűnően mustráltam, hiszen egyszer csak rám nézett, és halványan elmosolyodott.
- Ennyire megleptem azzal, hogy felkértem? - kérdezte tettetett udvariassággal. Látszott rajta, hogy nem sok hangulata van ehhez.
- Meglehet – vallottam be. - Nem értem önt. - Erre érdeklődve nézett szemeimbe, amitől éreztem, hogy elpirulok.
- Mégpedig?
- Láthatólag semmi hangulata részt venni ezen a partin, ön mégis itt van, velem táncol – adtam az őszinte választ.
- Tudja, hölgyem, ahogy önnek, úgy nekem is kötelességem itt lenni – válaszolt kissé gúnyosan, mintha egy idiótához beszélne. Hát elég idegesítő volt, de a belém vert jó modor, gyorsan segített lenyugodnom.
Kis szünet állt be a beszélgetésünkbe, hiszen amíg én nyugtattam magam, addig az ismeretlen partnerem, igen jól szórakozott rajtam.
- Ne vegye zokon, de ki választotta ezt a ruhát? - kérdezte, ahogy lenézett arcomra, ami hirtelen ismét a paradicsomhoz kezdett hasonlítani.
Hát igen, a ruhám. Nem éppen egy ilyen estélyre szánták, főleg nem a saját eljegyzésemre, de apám parancsa szerint ezt kellett magamra öltenem. Nagyon szép, kék színű darab volt, ami teljes egészében szabadon hagyta a hátamat, csak két ezüstös pánt keresztezte egymást rajta. Elől, mély dekoltázsú, kissé bő anyagú volt. Szoknya része, teljesen eltakarta a lábaimat.
- Az apám. Miért? - kérdeztem vissza ártatlannak tettetve magam.
- Nem szeretném megijeszteni, de többen is megfordulnak ön után – jegyezte meg kissé hamiskásan.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Még jobban elpirultam. Végül csak mondanom kellett valamit.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetett, de sajnos, nem hoztam magammal mást, a meleg miatt – suttogtam, hogy csak ő hallja. Erre elmosolyodott, aztán megtorpant. Észre sem vettem, hogy a dal befejeződött.
- Én köszönöm, hogy megtisztelt a táncával. - Búcsúzóul megfogta jobb kezem, és mint az illő, egy lágy csókot nyomott kézfejemre, aztán megfordult és otthagyott.

Kipattantak a szemeim és az első, amit megláttam, hogy jobb kezemmel a levegőt markolom. Mintha még most is éreztem volna ajakinak a nyomát. Szinte perzselte a bőröm. Olyan valóságos volt az egész...
Már egy hete, hogy ez az álom zargat minden egyes este. Akkor kezdődött, mikor ideköltöztünk. Az álmommal ellentétben, nem húgom, hanem egy bátyám volt, és szüleim elváltak. Anyám lelépett, valami latin masszőrrel. A Medison család tényleg egy nagy múltú nemesi család, de már nem kötelez olyan dolgokra, mint az álmomban. Mintha a régi időket, a jelennel ötvöztem volna. A Grey családról semmit nem hallottam, ezért volt olyan furcsa, hogy ez a név szerepelt az álmomban. Nem mondhatnám, hogy elég népszerű családnév lenne.
Elég zavaros volt a költözés, ezért ennek a mellékhatásaként könyveltem el az álmomat. Soha nem jutottam tovább. Mindig ugyan ott kezdődött. Álltunk, vártuk az autót, fejemben ezer és egy furcsa gondolat, majd a végén, ahogy befejeződik a zene, az ismeretlen otthagy. Felébredek, aztán már azt sem tudom, hogy most szomorú vagyok, boldog, vagy éppen őrült.
Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam. Kezemet visszatettem testem mellé, aztán belebámultam a félhomályos szobába.
Első napom a közeli bentlakásos suliban. Hát nem mondanám, hogy lázba hozott a dolog. Végzős létemre, az utolsó évemet, egy új iskolában kell töltenem. Elég kiakasztó.
Talán két hónappal ezelőtt jelentette be apám, hogy elköltözünk, mivel a cégével terjeszkedni akar. Elég hirtelen jött, de beláttam, hogy így könnyebb lesz mindhármunknak. Mióta anya elment, kissé szétcsúszott a család.
Gondolataimból, halk kopogás, majd az ajtóm nyitódása rángatott ki. Puha, óvatos léptek végig masíroztak szobámon, aztán az ablak előtti nagy, nehéz sötétítő, egy szempillantás alatt félreugrott, ezzel majd kiégetve a retinámat.
- Luce! - kiáltottam fel, ahogy fejemre rántottam a takarót.
- Nem lustálkodhatsz! Ma kezdődik a suli – jött közelebb és közelebb egykori dadám.
Kissé kiöregedtem már, hogy dadám legyen, de nagyon ragaszkodott hozzá, hogy amíg be nem töltöm a tizennyolcat, mellettem akar lenni. Nagyon szerettem, a maga szeleburdi módján. Jócskán elmúlt ötven, de még mindig akadtak olyan pillanatok, mikor rosszabb volt egy gyereknél, ám amikor szükséges, korához megfelelően kioktat bármelyikünket a családban. Még apámat is.
- Kérlek, hagyj magamra még egy kicsit – könyörögtem a takaróm alól.
- Még mit nem! - kiáltott fel, aztán egy hatalmas rántással, lehúzta rólam a takarót. - A reggeli odalenn vár, a bőröndöd kész. Gyorsan szedd össze magad, aztán indulhatunk is.
- Miért pont bentlakásos suliba kell mennem? - nyavalyogtam, akár egy tíz éves.
- Na idefigyelj!- kurjantott a dadusom, mitől én egyből rákaptam aranybarna tekintetem. - Te is tudod, hogy a számodra megfelelő gimnázium, elég messze van innen, szóval nincs más választásod, mint apád szavait követve, elmenni, leérettségizni, majd egyetemre menni. Csupán egy év az egész, és akkor jössz látogatóba, amikor csak kedved tartja.
Mint az álmomban... Amit apám megparancsol, azt meg kell tennem. Sok hasonlóság van a képzeletem és a valóság között.

Hát, nem sok választásom volt. Lassan kimásztam az ágyból, addig Luce elém rakta az aznapi öltözékemet, amit csak egy gyors zuhany után kaptam magamra.
Szerencsére, dadusom már megtanulta, hogy milyen ruhákban szoktam járkálni, így nem kellett egy kosztümöt magamra erőszakolnom. Egy farmert és egy pólót kaptam magamra, kezemben pedig egy farmerdzsekit szorongattam, így mentem le az étkezőbe.
Szokás szerint, már megint egyedül ettem. Apám a cég ügyeit intézte, bátyám, pedig már három napja az egyetemen volt. Egy cseléd kipakolta elém a reggelimet, de nem volt étvágyam. Csak néztem a zabpelyhet magam előtt, ami már jócskán magába szívta a tej nagy részét, így valami ocsmány állagot felvéve. Nem akartam megsérteni a konyhásokat, ezért letuszkoltam a torkomon pár falatot, majd felálltam az asztaltól.
Luce már a bejáratnál várt, tekintetével sürgetett, hiszen állítása szerint késésben voltunk. Eredetileg tegnap kellett volna bemennünk, hogy elfoglaljam a helyem a koleszban, de apám engedélyezett nekem még egy napot.
A csomagomat a sofőr kivitte, majd én és a dadám beültünk a hátsó ülésre.
Egész úton, alig akartam megszólalni. Luce próbált beszélgetést kezdeményezni, de mindig sikerült elhallgattatnom.
Próbáltam minél több közöset találni az álmom és a valóság között. Azokra a dolgokra semmi magyarázatot nem találtam, ami az ismeretlent, vagy az álombeli jövendőbelimet illeti. Igaz, hogy a családom gazdag, de apám nem akar házasságba taszítani, legalábbis remélem.

Az útra két órát számoltunk, amiből kettő és fél lett. Még a kocsiban megkaptam a fejmosást dadámtól, hiszen miattam késtünk el. Nagy nehezen rávettem, hogy ne jöjjön be velem, inkább egyedül intézném el.
A suli egy ódon kastély volt, az a Harry Potteres jellegű. Elég zordnak tűnt kívülről, de bent már elég lakájos volt.
Ahogy felmásztam a lépcsőn, majd kitártam a hatalmas kétszárnyú ajtót, a bennlévők, egyszerre néztek rám.
Ki hallott még olyanról, hogy az évnyitót, az előcsarnokban tartsák meg? Hatalmas a birtok, nekik meg pont itt kell ünnepelni, hogy én ríttig teljesen magamra vonjam a figyelmet. Hát engem biztosan utál a sors. Elég cikis.
Ott álltam a küszöbön, vagy ötszáz tanuló előtt, egy kis emelvényen végig a tanárok és egy mikrofonnál a diri. Mind engem nézett. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Olyan csend volt, hogy még a légy zümmögése is olyan volt, mintha mellettem fűrészelt volna valaki.
Gyorsan kutattam elmémben valami után, hogy minél hamarabb feloldjam ezt a kínos csendet, de semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe. Végül a diri kisegített.
- Látom, egy újabb diák csatlakozott hozzánk – nevetett a mikrofonba. Erre mindenki hatalmas nevetésbe kezdett, én meg éreztem, hogy arcomról leég a bőr.
Gyorsan felkaptam bőröndömet és a tömeghez sompolyogtam. Az sem érdekelt, hogy nyitva hagytam az ajtót.
Egy darabig éreztem még magamon a pillantásokat, de megpróbáltam láthatatlan maradni. Az igazgató folytatta beszédét, mintha mi sem történt volna, ezzel magára vonva mindenki figyelmét.
- Szép belépő! - Egy velem egyidős lány lopakodott mellém, hatalmas mosollyal. Ahogy mellémért, csak akkor láttam, hogy valószínűleg kínai, vagy japán származású lehet. - Misako Yasuda vagyok – mutatkozott be. - Te pedig Ella Medison lehetsz.
Gondolom értetlen arckifejezésem mindent elárult neki, mert gyorsan elmagyarázta, honnan is tudja a nevem.
- Te leszel a szobatársam – újságolta teljes örömmámorban, mintha ez olyan nagydolog lenne.
- Én azt hittem... - Be sem tudtam fejezni, mert közbeszólt.
- Kétágyas szobák vannak. Ha ennek vége – mutatott az igazgatóra, aki tovább magyarázott -, megmutatom neked.
- Rendben, köszi! - Egy mosolyt erőltettem magamra. Nem voltam az a barátkozós típus, de ez a lány elég kedvesnek tűnt, nem akartam bunkó lenni vele.
Felnéztem az emelvényre, hogy szemügyre vehessem a tanárokat. Hát elég szigorú tekintetük volt, de reménykedtem benne, hogy legalább egy-kettő igen rugalmas. Az utolsó tanár elég fiatalnak tűnt, de ezzel még nem volt semmi baj, de le sem vette rólam a tekintetét, ami kicsit zavaró volt.
- Misako – szóltam a mellettem szobrozó lánynak, hátha tud némi információt adni róla. Mikor száz százalékosan rám koncentrált, megkérdeztem. - Ki az a fiatal tanár?
- Ő Mr. Grey. - A név hallatán bennem rekedt a levegő. Éreztem, hogy arcomból egy pillanat alatt eltűnt az összes vér. - Történelem tanár. Tavaly jött, vele együtt az öccse is, aki nekünk osztálytársunk.
Ezeket, már meg sem hallottam. Csak a név csengett fülemben. Nem hiszem, hogy köze lehet az álombéli Grey családhoz. Azt túlságosan emlékeztetne valami misztikus, vagy fantasy műhöz. Biztosan csak valami véletlen egybeesés.
Egy pillanatra összeakadt a tekintetem a tanárral. Jég kék szemeiben nem láttam sem szigort, sem semmit. Teljesen üres volt. Mintha csak egy szobor lenne. Haja rövid, fekete, amit a mai fiatalok stílusával felzselézett. Amint mondtam, elég fiatalos. Se egy ránc, vagy szarkaláb. Mintha tavaly érettségizett volna. Teste erős, látszik rajta, hogy sokat sportol. Igazán jóképű, biztosan oda van érte a fele suli. De bennem mégis valami furcsa érzés keletkezett, ahogy rám nézett. A neve és a pillantása együttes erővel tettek arról, hogy nagyon ne kedveljem őt.

A zene ami megihletett: