2015. november 9., hétfő

A szünet alatti 14. fejezet

Megsemmisülten néztem a bátyám hátát, ahogy az ismeretlen, mégis ismerős folyosókon haladtunk. Danson nem szólt semmit, talán érezte rajtam, hogy most nem vagyok éppen beszédes hangulatomban. A tegnap történtek és ez a hely, a bátyám körüli dolgok, teljesen lesokkoltak. Rengeteg kérdésem volt, amit azonnal rá akartam zúdítani egyetlen testvéremre, de mintha nem lettem volna képes kinyögni egyet sem. Már azt sem tudtam, hogy mire számítsak. Jó vagy rossz dolog lenne az, amit hallok, vagy egyáltalán hihetek benne? Mindig is realistának gondoltam magam, aki persze, mint sokan mások, néha elkalandozik a saját fantáziájában, viszont ez az egész, arra azt mondanám, lehetetlen, még most is. Pedig a saját szememmel láttam az egészet.
Idegesen markolásztam a levegőt a testem mellett, a nyelvemen voltak a kérdések, de egyet sem tudtam kinyögni. Csak néztem az ódon, kopár falakat, amik mégis melegséget árasztottak. Mintha otthon lettem volna. - Ez a hely… - kezdtem halkan, mire Dan megtorpan, körbenézett, végül egy szelíd mosollyal felém fordult. - El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked – elém lépett majd a vállamra tette a kezét. – Én sem tudok túl sokat erről az egészről, de szerintem tudok segíteni neked.
Én is megejtettem egy halvány mosolyt, ahogy belenéztem aranybarna szemébe.
- Azt mondtad, hogy ez egy főhadiszállás? – kérdeztem kissé megkésve, amit szeretett testvérem nevetéssel díjazott, de gyorsan elcsitult, hiszen tudja, hogy az, amiken manapság átmegyek, nem éppen leányálom, és a fáziskésés igenis belefér. De azért kapott tőlem egy nem tetsző grimaszt.
- Igen, ez a vadászok főhadiszállása – bólintott nagyot és újra elindult.
- Miféle vadászoké? – Gyorsan körbenéztem, hátha látok valamiféle kitömött állatot vagy valamit. De a falak ugyan olyan üresek voltak.

- Azt már tudod, hogy vannak farkassá alakuló emberek. Nos, mi őket vadásszuk le – mondta őszintén, mire nekem kihagyott vagy két ütemet a szívem, és elkerekedett szemekkel meredtem a bátyámra, aki már egy nagy faragott ajtó előtt állt, de engem nézett. Arca egy pillanat alatt váltott komolyra, majd nagy sóhajjal intett, hogy menjek oda. Nehezen, de megindultak a lábaim. Ez a hír felért nekem egy arcon csapással. Emberek, akik levadásszák azokat, akik képesek átalakulni.
- De hisz, akkor te gyilkos vagy – nyögtem halkan és két lépés után meg is torpantam. Nem tudtam, mit is gondoljak a bátyámról.
- Nem, Ella, ez nem az, amire gondolsz – rázta a fejét hevesen. – Mi nem ölünk meg akárkit…
- De ők is emberek – pislogtam nagyokat.
- Ők nem emberek, hidd el – sziszegte Danson. – Gyere, egyél valamit, utána elmagyarázom neked. – Felém nyújtotta a kezét, amit csak néztem pár percig. A testem engedett volna az invitálásnak, de a lelkem visszatartott. Csak tátogni tudtam jó darabig. Hamarabb kibékültem volna azzal, hogy állatokra vadásznak, de ez…
- Nem! – jelentettem ki határozottabban, mint remélhettem volna. – Mond el, hogy mi ez az egész, utána ehetünk, vagy mit tudom én.
- Rendben – sóhajtott újra, aztán könnyed mozdulattal belökte az ajtót, ami mögül zsivaj szállt fel. Kíváncsian, de lassan merészkedtem oda, és amikor belestem, újra csak ledöbbentem. Tíz vagy talán több a bátyámmal egyidős ismeretlen ült egy nagy asztalnál és falatozott, közben mindenki, mindenki szavába vágva beszélt. Viszont, ahogy beléptem, azonnal minden szem rám szegeződött és elhalt minden hang. Csak álltam az ajtóban és néztem őket, ahogy ők is engem. Voltak lányok, fiúk vegyesen, és köztük voltak azok is, akik tegnap az erdőben megtaláltak minket. A lány fel is ugrott azonnal, és bátyám mellé sietett, súgott neki valamit, aztán elém állt és a kezét nyújtotta.
- Szia, Ella! Sam vagyok, a testvéred társa – mutatkozott be kedvesen és jókedvűen. Én csak néztem újra, mint aki még soha nem látott volna embert. De végül félretettem minden ellenszenvem és idegességem, kérdéseimet lenyeltem, és elfogadtam a kezet. Talán erre várt mindenki, mert azonnal felpattantak és körém gyűltek, hogy mindenki bemutatkozhasson, és kezet rázhasson velem. Az egyik lány, azt hiszem Clair, majdnem elájult, annyira örült nekem. Dan volt az, aki megelégelte a dolgot és felszólított mindenkit, hogy hagyjanak engem békén, és inkább egyenek. Meglepő volt számomra, hogy hallgattak is rá.
- Ella, Sam, gyertek velem! – szólt újra egyetlen testvérem. Hangja parancsoló volt, amitől úgy éreztem nem is lett volna más választásom, ezért nyomban elindultam, és a lány is. Az étkezőn átvágva, egy újabb ajtóhoz léptünk, ami kicsit hangos nyikorgással adta csak meg magát, de a látvány, ami abban a teremben fogadott, azonnal a padlóra küldött. Tudtam, hogy itt semmi sem változott már nagyon-nagyon rég óta, hiszen minden ugyan ott állt, ami akkor is, mikor itt éltem. Mert igen, egyszer valamikor itt éltem, ezt már biztosra tudtam. Eltátott szájjal léptem be, és néztem körbe a gazdagon díszített szobában, ahol gyönyörűen megmunkált fotelek, kanapék, asztalok álltak. A jobb sarokban egy hófehér zongora is helyet foglalt, a hatalmas ablakokon nehéz, bordó függönyök lógtak. Három nagy csillár is helyet foglalt a szoba plafonjáról lelógva. Ez is azt mutatta, hogy nem volt kicsi helyiség. Mindezek ellenére a tekintetem azonnal arra a pontra irányult, ahol a nagy, díszes kandalló állt, vagyis az a fölé helyezett festményre, amin két lány szerepelt. A szívem majd kiugrott a torkomon, amikor hihetetlen gyorsasággal rohantam közelebb, hogy szemügyre vegyem. Igen, pont az volt, amire számítottam. A kezemet a szám elé téve néztem a festményt. Összeszorult a mellkasom, alig kaptam levegőt, és valamiért sírni lett volna kedvem, habár nem tudtam miért. Közelebb mentem, kinyújtottam a kezem és bár csak a festmény alját értem el, de megtapintottam egykori húgom szoknyáját. Mert ő volt rajta, és még valaki, aki akár én is lehetnék, vagyis Elena. Hátrébb léptem, aztán könnyes szemmel fordultam bátyám felé, aki éppen az ajtóba sietett, hogy becsukja, mert a többiek, akik az étkezőben maradtak, kíváncsian álldogáltak ott és néztek minket. Amint újra felhangzott a nyikorgás, megráztam a fejem és kitöröltem a könnyeket a szememből. Újabb érzelem hullám, amit nem mondhatok magaménak.
- Mondjátok el, kérlek, hogy mi ez az egész! – kapkodtam még mindig levegő után. – Miért fáj látnom ezt a lányt? Miért akarok sírni? – Persze jól tudtam már ezt a választ, de hallanom kellett valaki más szájából is. Sam leintette Dant, aki bólintott és helyet foglalt közel hozzánk, a lány pedig mellém állt és a festményre nézett.
- Ők itt Elena és Melany Medison, az őseid – kezdett bele nyugodtan, kimérten, hogy mindent felfogjak így zaklatott állapotban is. – Az 1800-as években éltek itt, ők voltak az akkori idő legjobb vadászai. – Erre elakadt a lélegzetem és felnéztem a festményre én is. Néztem a lányok arcát, amik egészen hasonlóak voltak. Apró mosoly bujkált mindkettő arcán, de szemük komolyságot és egy cseppnyi szomorúságot sugallt. – Persze nagy pórt kavart, hogy nők is vadászok legyenek, de Mr. Medisonnak csak lány gyermekei születtek és őket vadászoknak akarta nevelni mindenféleképpen. Utánuk lett elfogadott a női vadász.
Sam felém fordult, óvatosan megfogta a kezem, ezzel elérte, hogy rá nézzek, és kövessem őt oda, ahol Danson ült csendben. - Ők voltam a példaképeim, már születésemtől fogva – folytatta a lány, közben hosszú, befont szőke haját kezdte el piszkálni, mintha kissé ideges vagy izgatott lenne. – Tudod, a mi családunk is már évszázadok óta harcolt a farkasok ellen, mióta csak léteznek. A születésemtől fogva tanítottak engem vadászatra és sok mesét és történetet hallottam, de Elena és Melany Medisoné volt a kedvencem. Mindig is olyan erős akartam lenni, mint ők. – Sam kékesszürke tekintete felcsillant, ahogy egyre jobban belemerült a beszédbe. Ezt pedig olyan hévvel tette, hogy nem tudtam másra figyelni. Szinte ittam minden szavát. Furcsa volt őt így látnom, hiszen tegnap olyan magabiztosnak, erősnek tűnt, most pedig úgy mondja a magáét, mint egy álmodozó tinédzser. Persze ez felhozott bennem olyan gondolatokat, amik arra ösztönöztek, hogy újra megzavarodtam. Összekuszáltam magamban mindent, de ezt félre kellett raknom, hogy tovább hallgathassam őt. - Állítólag, Elena már hét évesen megölt egy farkast egyedül. Persze ezt ki is színezhették az idők során – legyintett Sam. – Melany pedig mindig olyan frappáns ötletekkel és tervekkel rukkolt elő, hogy a férfiak többségének leesett az álla. Annyira hihetetlen volt ezeket hallani. Valahol mélyen elégedettség töltött el, de éreztem undort, zavarodottságot és sok-sok mást is. Kezdett kavarogni a fejem, a sok gondolattól és érzelmektől. Mintha két énem viaskodott volna egymással. Volt, amelyiknek tetszettek ezek, és volt az, amelyiknek nem. Dansonra pillantottam, aki szintén elmélyülten hallgatta a lányt. Büszke volt arra, amit hall és magára is, hogy itt van, ezt tudtam, de nekem a gyomrom felfordult, vagy éppen ugyan olyan jól estek hallani Sam hízelgő szavait.
- A lányok édesanyja meghalt, ami kicsit szétzilálta a családot, de mivel ki voltak képezve, így nem mutatták ki, a fájdalmuk. – Sam, szemét forgatva sóhajtott, mint aki nagy hülyeségnek tartotta ezt. Nem is csodálom, mert miért jó az, ha magába folytja valaki az érzéseit? Én megtettem és mi lett a vége? Összevesztem egy fával. - Nem sokkal később feltűnt a városba egy újabb nemesi család, akik egykoron már éltek itt, Mr. Medison pedig úgy döntött, hogy idősebbik lányát férjhez adja, méghozzá az idősebb Grey-hez. – Na, erre ismét erőteljesen füleltem. – William Grey, akkoriban nagyon jó partinak számított. Jóképű, elegáns, és egy igazi úriember. De ami a legfontosabb, hogy farkas volt, akár az egész családja. Mr. Medison és a vadászközösség, a lányokat is beleértve úgy döntöttek, hogy így kerülhetnek a legkönnyebben a farkasok közelébe. Mivel a Grey család úgymond újnak számított a városban, nem is gondolhatták, hogy vadászok akarnak bekerülni közéjük a házasság révén, ezért azonnal igent mondtak a felajánlásra. Megvolt a lagzi, a hozomány bőséges volt, Elena is fontosnak tartotta a szerepét, de… - Újra felsóhajtott, és egyenesen a szemembe nézett. Hajának fonatait mindeközben már teljesen szétszedte és most újra elkezdte befonni. – Ott volt Lionel, Will öccse, aki szemet vetett a lányra. Nem érdekelte, hogy a bátyja felesége, csapta neki a szelet minden irányból, a lány pedig engedett a csábításnak. Vagyis ezt mutatta, hogy összeugrassza a testvéreket, ezzel meggyengítse a figyelmüket, várva, hogy lecsaphassanak a vadászok. A szívem újra felgyorsult, éreztem, hogy a pupillám kitágult, ahogy a könnyek gyűltek előtte, amit gyorsan ki is pislogtam. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Nem, ez nem is lehet igaz, hiszen nem csak álca volt az, amit Lionel közelében éreztem. Nem, egyszerűen nem lehetett ennyire gonosz Elena. Újra felpillantottam a festményre, egyenesen hasonmásom szemébe. Képtelen voltam elképzelni, hogy egykoron ilyen lehettem. Ha egyáltalán mondhatom így.
- Sikerült őket megölni? – kérdeztem halkan, elszorult torokkal, ahogy lassan visszanéztem Samre.
- Nem – rázta a fejét. – Azt hallottam, hogy sikerült a támadás, de csak egy valaki halt meg, Elena. A farkasok elmenekültek. – Letöröltem az arcomról a könnyeket, lehajtottam a fejem, és sóhajtottam. Már ez is több információ volt, mint amit eddig bárkitől kaptam, de nem pont erre számítottam. Még mindig rengeteg kérdésem volt, de már tényleg féltem feltenni azokat. Nem tudtam, hogy ezek után mire számítsak. Kiderült, hogy Elena, az akkori énem, nagyon jó vadász volt, aki komolyan is vette a munkáját olyan szinten, hogy elárulta a férjét és annak az öccsét. - Várjunk – kaptam fel hirtelen a fejem. – William és Lionel az a William és Lionel akikkel én egy fedél alatt laktam? – kaptam a tekintetem Samről Dansonra, aki bólintott egy nagyot. – De akkor ők már vagy kétszáz évesek. Hogy lehet ez?
Dan jobbnak látta, ha most ő beszél, ezért előre hajolt a kanapén, megtámaszkodott a térdein és rám nézett.
- Elena cselédje, vagy szobalánya, vagy mit tudom én mije, boszorkány volt. Nagyon jóban voltak ők ketten. Akkor került hozzájuk, mikor az anyjuk meghalt. Egyidősek voltak, így könnyű volt megbarátkozniuk. Szóval, ez a lány, a legenda szerint, megátkozta a testvéreket, hogy ne öregedjenek, hogy ne legyenek képesek meghalni addig, amíg vissza nem tér az életbe az a lány, akiért képesek voltak minden köztük húzódó köteléket elszakítani. Az elmúlt kétszáz évet azzal kellett tölteniük, hogy megbéküljenek egymással és várják a pillanatot, mikor jelenik meg újra Elena. Az egy újabb próbatétel számukra.
- Mi? – nyögtem nagy nehezen teljesen elképedve. – Én lennék az? – mutattam magamra.
- Igen, te – bólintott Sam komolyan.
- Miféle próbatétel ez nekik? – kezdtem lassan kiakadni.
- Ezt igazából nem tudom – vont vállat Dan. – Sok találgatás volt, de a leghelyénvalóbb az, hogy ennyi idő után, hogyan képesek viszonyulni a lányhoz, és egymáshoz.
- Mi lesz, ha elbuknak? – bukott ki belőlem a kérdés. Sok rémséges dolog eszembe jutott, és nagyon kíváncsi voltam a válaszra. Mindez, amit hallottam, szörnyű volt. Lionel és William leéltek több mint kétszáz évet csak azért, mert Elena közéjük állt. Ha eddig nem is, most már tényleg utáltam az akkori énemet.
- Nem tudjuk, Ella – tette a vállamra a kezét Sam nyugtatóan. Csalódottan bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, viszont egyáltalán nem voltam megbékélve mindazzal, amit hallottam. Eszembe jutott Misako üvegcséje, ami segíthet abban, hogy közelebb kerüljek az igazsághoz, de nem tudom, mennyire is bízhatok benne. Sőt, igazából azt sem tudom, kiben bízhatok.
- Van itt még valami – szólt hirtelen Dan, ahogy felállt. – Mutatnom kell neked valamit. – Azzal el is indult az egyik ajtó felé, én meg kérdőn néztem Samre. Már nem tudtam, hogy mire számítsak ezek után, de csak követtem. Viszont az feltűnt, hogy a szőkeség nem tartott velünk.
- Mi jön még? – kérdeztem cinikusan. Próbáltam az idegességemet leplezni. – Kiderül, hogy van egy ikertestvérem?
- Nem – kuncogott Danson, és megborzolta a hajam. – Ez sokkal jobb lesz.
Felemeltem az egyik szemöldököm, ahogy kikukkantottam bátyám válla felett a néptelen, tágas folyosót pásztázni. Tényleg érdekelt már, hogy mit akar mutatni. Végül megállt egy újabb ajtó mellett, de ahelyett, hogy benyitott volna, felém fordult.
- Ne akadj ki azon, amit bent látsz. Hidd el, törvényesen jártunk el, és azért nem tudtál erről, mert titokban kellett tartanunk, nehogy a farkasok is tudomást szerezzenek róla. Már tényleg nagyon kíváncsi voltam ezek után. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet az ajtó mögött. De még mielőtt megindultunk volna, egyszer csak kinyitódott és egy ápolónak öltözött nő lépett ki. Láthatóan meglepődött azon, hogy felbukkantunk, de végül csak szerényen elmosolyodott, kikerült minket és elbaktatott. Innentől pedig csak egy valamire tudtam gondolni, ezért félre lökve testvérem, felrántottam az ajtót és bementem. Ahogy sejtettem. Nicolas feküdt odabenn, még mindig gépekre kötve.

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Ó, ismét egy nagyon jó részt hoztál :3 Igazán megleptél Elena történetével, erre nem gondoltam! Azt hiszem, hogy kezd összeállni a kép, miért nem csípte Lionel az elején Ellát... :/ Csak így tovább! :)
    Puszi <3

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök, hogy tetszett a rész :)
    Próbálom minél hamarabb hozni a következőt ;)

    VálaszTörlés