10. fejezet

Hupszi, feltöltéskor sikerült először a 11. részt feltennem, amit csak kicsit később vettem észre XD De ez lenne át a 10. fejezet!

Hogy hogyan kerültem a szorosan körém fonódó, erős karokba? Hogyan érezhettem elviselhetetlen fájdalmat a mellkasomba?
Nem tudom.
Nem hallottam semmit, nem láttam, csak éreztem. Éreztem a fájdalmat, a kétségbeesést, a gyűlöletet.

Miért tart ilyen szorosan? Miért nem szólal meg? Miért nem taszít el magától? 
– Meg akartalak ölni – nyögtem szorosan a mellkasába rejtve az arcom. 
Megéreztem, hogy egyik karja végigszalad az enyémen, egészen a tenyeremig, amiben görcsösen szorongattam a szikét. Ujjaim elernyedtek amint bőre érintette az enyémet, és a fém hangos csilingeléssel ért földet.
Bántotta a fülem, de nem akartam tenni ellene. Még meg sem közelítette azt a szintet, amit igazából érezni akartam. Rosszat tettem, ezért büntetés járna, de ehelyett csak ölelt. 
Bántani akartam nem egyszer. De nem szólt egy szót sem. 
Miért? 
Miért ölel még mindig, hiszen annyiszor akartam a vesztét? 
- Miért teszed ezt? - kérdeztem egyre elszoruló torokkal, de még mindig nem néztem rá. - Mondj valamit! - kérleltem.
- Tudom, hogy nem tennéd meg – mondta semleges hangon.
Talán csak ez kellett nekem. 
Kirántottam magam az ölelésből, és tettem két lépést hátra. A látásom és hallásom azonnal kitisztult.
Emberek sokasága állt minket körbe. Döbbent pillantásuk minden egyes mozdulatomat figyelték. 
Én mégiscsak egyetlen egy sötét szempárt figyeltem. Ki akartam olvasni minden érzését, minden gondolatát, de az ében pár, csak ürességtől csillogtak. 

Miért gyűlöllek? Miért fáj, ha a közelemben vagy? Miért ver hevesebben a szívem, ha hallom a hangod?
Ezek a kérdések csüngtek ajkaimon, de nem tudtam kinyögni őket. 
Próbáltam lerázni magamról az előbbi eset hatását, de egyelőre, csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy mi ez az egész furcsa dolog ami körülötte folyik.
Pedig az lett volna a legkisebb gondom, hiszen Nicolas a halállal küzdött nem is olyan messze tőlem. Én meg farkasszemet néztem Lionellel. 

- Ella! – szólalt meg Lionel, és tett felém egy lépést.
Nekem muszáj volt megállítanom.
- Miért vagy itt? - kérdeztem kissé ingerülten.
Nem akartam, hogy két lépésnél közelebb kerüljön hozzám, mert így is nehéz volt legyűrni magamban a kényszert, hogy ott helyben vágjam el a torkát. Féltem magamtól. Ha közelemben van, már nem tudok magamon uralkodni. Egyszer le akarom teperni, aztán meg megölni.
Ki érti ezt? 
Én egyáltalán nem, és kezdett belőle nagyon elegem lenni. Attól az estétől fogva, hogy kint álltunk a temetőben, azok a furcsa érzések felerősödtek, és már nem tudom úgy legyűrni, mint azelőtt. 


Látszólag nem állt szándékában válaszolni. Vagyis felmutatta jobb kezét, ami be volt kötve. 
Hirtelen az aggodalom érzése ütközött ki arcomra, de gyorsan elnyomta a bennem lappangó gyűlölet, mintha csak meg akarná gátolni, hogy bármi mást is érezhessek iránta.
Oda akartam menni, megnézni a kezét, megkérdezni, hogy van, mikor szerezte, mit csinált, de nem bírtam. A bennem tomboló, hisztériázó, különös érzelmek nem engedték. Visszatartottak attól, hogy közel kerüljek hozzá. 
Pedig én akartam. De még mennyire. Meg akartam ismerni Lionel igazi arcát. Tudni akartam, hogy mit súgnának azok a fekete szemek, mikor lekerül a maszk. 

Egy szempillantás alatt tértek magukhoz az emberek, mikor meglátták, hogy itt már nem történik semmi különös. Riadtan kaptam el a tekintetem Lioneléről, hogy aztán körbenézzek az újra nyüzsgő tömegen. 
Mikor visszanéztem, már sehol nem volt. 

Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el Nicolas ágya mellett ücsörögve. Bátyámat és dadusomat elküldtem, hogy vegyenek ki egy szobát egy közeli hotelban, mert eldöntöttem, hogy nem mozdulok Nicolas közeléből. Féltem, hogy talán akkor tér magához, mikor nem vagyok ott. 
Hinni akartam benne, hogy túl fogja élni, hogy bármelyik percben magához térhet, hogy újra mosolyogni fog rám. 
Halk motozásra tértem magamhoz. Fátyolos tekintettemmel körbekémleltem a szobában, ahol is egy nővér, Nicolas ágya mellett a műszereket nézegette, kezében egy lapot szorongatva.
- Hát felébredt? - kérdezte a nő, aki igen fiatalnak tűnt, bár mosolyától, apró szarkalábak jelentek meg barna szemei sarkában. - Nagyon kedves öntől, hogy itt van vele, de lassan ideje lenne hazamenni. Már nagyon késő van. - Őszinte sajnálat csendült a hangjában, én még sem törődtem bele abba, hogy ki akar rakni innen.
- Nem mehetek – mondtam kissé álmatag hangon, de még így is érezhető volt felháborodásom. - Mi lesz, ha felébred? Itt kell lennem vele.
- Sajnálom, de látogató nem tartózkodhat tovább itt. Már így is egy órával túllépte a megengedett időt. - Hallható volt a hangján, hogy kezdi elveszteni a türelmét, és hát így is egy óra haladékot kaptam, szóval akkor nem volt már más választásom.
A nővérke megnyugtatott, hogy amint lesz valami változás, azonnal hívnak, csak adjam le a portán a telefonszámomat. Kifelé menet így is tettem, majd tárcsáztam bátyám mobilját, hogy elkérjem a hotel címét.
Azt mondtam neki, hogy taxival megyek, de igazából friss levegőre vágytam, hogy gondolkozhassak. Lassú léptekkel haladtam előre, cipőm orrát bámulva. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Nicolas a kórházban fekszik, a halálán van, én meg itt toporzékolok, mint egy magatehetetlen kislány. Na és Lionel? Ő, hogy kerülhetett ide? Nem ebben a városban lakik, sőt, azt hittem messze innen. Miért volt mégis itt? Vajon mi történhetett a kezével? 
Kérdések melyre tudom, hogy nem kapok választ, talán soha. 
Felnéztem a csillagokkal teletűzdelt égre miközben megálltam. 
Vajon mi lesz, ha nem ébred fel? Mit fogok akkor tenni, ha nem beszélhetek vele többet, ha nem láthatom zöld szemeit? - Nem, ilyenre gondolnom sem szabad!
Mégsem tudtam gátat szabni a rossz gondolatoknak. Szinte özönlöttek a fejembe, ezzel minél jobban elszorítva a szívemet. Újra láttam magam előtt Nicolas apukát, aki a gyerekeinek meséli a farkasok történetét, és ahogy a szerető felesége elnéző mosollyal figyeli őket. De a kép hamar elillant, és barátom bekötözött teste jelent meg. Hideg borzongás futott rajtam végig, próbáltam nem a szörnyűségekre gondolni. 
De azt tudtam, már akkor eldöntöttem, bármi legyen is a közeljövőben, meg kell oldanom az ügyet, akár egyedül. Ha másért nem, Nicolasért mindenképpen a végére kell járnom, kerüljön amibe kerül.


Nicolas nem tért magához napokkal később sem. Sajnos nem tudtunk huzamosabb ideig ott lenni, hiszen kezdődött újra a suli, amit nem hanyagolhatok el. Legalábbis bátyám, dadám és főként apám szerint nem. Bár ők nem is érthetik, hogy mi van köztem és Nicolas között. Ők csupán csak azt látják, hogy barátok vagyunk, vagy talán még többet is képzelnek a háttérbe, nem tudom. Ők nem tudhatják, hogy van egy közös titkunk és célunk. 
A limuzinban kezdett kicsit fülledni a levegő, de nem húztam le az ablakot, lévén, hogy éppen a homlokomat támasztottam neki. Nem zavart, hogy a kocsi zötykölődése miatt, állandóan koccan az üvegen, hiszen eléggé elmélyültem a gondolataimban.
Amint hazajöttünk a kórházból, végre megnéztem az archívumot. Sok, érdekes dolgot találtam, mint például egy iratot, vagyis egy házassági nyilatkozat másolatát, ami úgy több száz éves már. Nem tudtam kivenni pontosan mennyi is lehet, mert megkopott már rajta a tinta. Ám nem is az a lényeg, hanem a nevek. Azoké, akik házasodtak. William Grey és Elena Medison. Ahogy olvastam a papírt, nagyon furcsán éreztem magam. Ismeretlen volt, mégis ismerős. Ahogy az aláírásokat vettem figyelembe, nem láttam semmi különöset, ha nem vesszük azt, hogy William aláírása teljesen lekopott. Vagyis, mintha lekaparták volna. 

Ezen kívül semmi mást nem találtam, ami segíthetett volna a nyomozásban. Nicolas azt írta az sms-ben, hogy ő talált valamit. Vajon mi lehet az?
Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy aztán egy sóhajt követően újra kinyithassam. Ám, ami fogadott, az döbbenetes volt. A kocsi állt, én még mindig benne ültem, de sem Luce, sem pedig a bátyám nem volt sehol. Odakint szakadt az eső, és a fülledt levegő helyett friss, hideg szél fújt be a kocsiba.
Döbbenten, enyhén eltátott szájjal néztem körbe, miközben mellkasomat lassan feszíteni kezdte a félelem. Nem értettem, hogy mi történhetett.
Tekintetem újra és újra körbejárt a limuzin belsejében, de senkit nem láttam. Az elektromos készülékek nem működtek, és minden ablak olyan párás volt, hogy nem láttam ki, csupán az eső erős kopogását hallottam. De minden ablak fel volt húzva, mégis éreztem a beáramló hideget.
A távolból harang zúgott fel, amitől majdnem felsikoltottam. Néztem egy darabig magam mellett az ajtót, próbáltam kivenni, mi lehet az mögött, de a pára és a sűrű eső, nem engedett átlátni. 
Végül, egy hatalmasat nyelve, remegő kézzel kinyitottam, de mintha abban a pillanatban elállt volna az eső. Kimásztam a kocsiból, majd döbbenten néztem körbe. Az iskola előtt álltunk, de minden olyan más volt. Olyan tiszta, békés és lehetetlenül csendes. Sehogy egy diák, sehol egy tanár, csupán Lovak, hintók és ismeretlen, régies ruhába öltözött emberek. A hidegnek nyoma sem volt, a nap hét ágra sütött. Láttam arcokat, akik felém fordulnak, mosolyognak, biccentenek, vagy enyhén meghajolnak. Nem értettem, hogy mi történik, hiszen az előbb még a limuzinban voltam, Nickolason gondolkoztam, most meg…
- Miss Medison – hirtelen kaptam a hang irányába a tekintetem. Ismerős volt és mikor megláttam egyetlen barátnőmet, szélesen elmosolyodtam.
- Misako, mi ez az egész? – kérdeztem kissé félénken, de azért még mindig mosolyogtam. Barátnőm a kérdésemre megtorpant, majd kíváncsian fürkészni kezdte az arcom. – Most mi van?
- Minden rendben veled? – kérdezte, majd könnyedén belekarolt a kezembe és lassan elindultunk az iskola felé. Akik mellett elhaladtunk, mind köszöntöttek kedves mosollyal. – A szobádat előkészítettem az érkezésedre, a vőlegényed hamarosan megérkezik az öccsével. 
Csak bólogattam, és bámultam ezt a sok, furcsa embert. Lassan úgy éreztem kezdek bedilizni. Persze, hogy első gondolatom az volt, hogy Misako és a többiek csak valami ostoba átverést terveznek ellenem. De az picit furcsa volt, hogy minden diák, minden tanár, minden felnőtt benne lenne, majd végre eljutottak hozzám szavai értelme. 
- A vőlegényem? - hirtelen torpantam meg és rántottam ki a kezem Misakóéból. – Mégis, mi ez az egész? Miért vagy így felöltözve, és mindenki más is? Hol vannak a diákok, a tanárok? 
Kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Nem értettem semmit, és ami a legrosszabb, hogy Misako olyan fejet vágott, mintha egy bolonddal állna szemben. Lépett felém egy lépést, de azonnal megtorpant és lehajtotta a fejét. Nem értettem, hogy mi a baja, mígnem egy újabb ismerős hang csendült fel, pontosan mögöttem.
- Szóval, visszatértél – mély, borzongató hang volt, amitől mindenemen végigfutotta hideg, mégis jóleső borzongást váltott ki belőlem. Lassan megfordultam és egyenesen azokba a sötét szemekbe pillantottam, amik most mások voltak. Olyan érzelmeket sugalltak, amik egyszerre voltak gyönyörűségesek és félelmetesek. Végül elmosolyodott, majd lassan lehajolt és egy lágy csókot lehet az ajkaimra. Annyira jó érzéssel töltött el, hogy azonnal viszonozni akartam, de csak ijedten eltávolodtam tőle.
- Mit csinálsz? – kérdeztem egyre vörösödő arccal, majd Misakóra néztem, aki még mind lehajtott fejjel állt mellettünk. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Lionel, csak úgy megcsókolt. – Nektek mind elment az eszetek?
- Minden rendben? – nézett rám értetlenül Lionel, majd megragadta az egyik kézfejem, amit az övébe zárt. Hirtelen jöttem rá, hogy nem érzem olyan intenzíven azt az ellenállhatatlan vágyat és késztetést, hogy ott helyben leteperjem. Inkább csak félénk izgatottság keletkezett mellkasomban, ahogy bőre az enyémhez ért. Tényleg nem értettem már semmit.
Aztán a távolból ismerős hang csendült fel, egyenesen engem szólongatva. Összehúztam szemhéjaim és próbáltam kivenni, merről jöhet a hang. Lionel még mindig engem nézett egyre aggodalmasabb tekintettel. A kezem az övében feküdt, de már nem rá koncentráltam, hanem a hangra, ami egyfolytában a nevemet ismételgette.
Végül egy rántást éreztem a vállam felől és szemem azonnal felnyílt. Újra a kocsiban ültem, mellettem Luce, közvetlen előttem pedig a bátyám. Ő ébreszthetett fel. 
Ahogy magamhoz tértem, azonnal kinéztem az ablakon. Odakint borult idő volt, de eső nem esett, és a kocsiban érzett fülledtség, egy szempillantás alatt elért. 
Mégis mi volt ez az egész?